Cardiff meghódítása

Világraszóló semmiségeim

2011-05-23T18:52:00.001-07:00

Hogy miért írok csak olyan ritkán? Mert nem történik semmi –és ez legalább akkora kamu, mint, amikor a gyerek válaszolja, hazaérve az iskolából ugyanezt a jól bejáratott mondatot. Aztán az élete további hetven évében ezek az iskolában történt „édes kis semmiségek” jelentik majd az összes kapaszkodót, és feledhetetlen emléket.

A hátsó kis úton keresztül körülbelül öt percembe telik eljutnom az iskolába. Az óráim mindig X óra 10 perckor kezdődtek, és ebben még nincs benne az óra elején lévő „megérkeztem, lerogyok, tanár nem tudja bekapcsolni a kivetítőt, még eszem egy csokit” első tíz perc. Így majdhogynem tökélyre sikerült fejlesztenem, hogy egészkor még fújdogáljam a brutálisan ihatatlanra forrósított teámat. Úgy gondolom, hogy talán akkor kezdem otthonosan érezni magam valahol, ha már merek rohanni valahova. Hát ez tavaszra körülbelül megtörtént.

Azonban én magam sem gondoltam volna, hogy ilyen téren valaha a nyerő kategóriába fogok tartozni. A három olasz csajszi, akikkel összeszedtük egymást egy félévnyi lányos „Szex és New York” (a sorozatokban kevésbé jártasok kedvéért: ez egy amcsi nyálas sorozat csupa bugyuta szingliről lélekmelengetően primitív jelenetekkel) hangulatú laza és fecsegős hétköznapjaira (szex és New York nélkül) –na, hát ők felülmúltak minden eddig elképzelésemet, amit valaha a késés fogalmáról gondoltam. Mindig és minden körülmények között én voltam a legpontosabb. Én ugyanis olyan ódivatúnak számítottam a köreikben, hogy azért még próbáltam tartani a megbeszélt időpontokat. Szóval mi így négyen együtt boldogan késtünk rengeteg helyről –sosem találtunk szabad asztalt a csütörtöki pubozások alkalmával (csütörtökönként volt az Erasmusos diákok közös estéje), sosem értünk a „kedvezményes időpontban” a fizetős helyekre, és így fedeztük fel és szoktunk rá négyen együtt a nonstop gyorsétkezdékre és éjjelnappali üzletekre –onnan ugyanis sosem tudtunk elkésni. Azt hiszem, tanulhatnánk tőlük hogyan kell lazábban venni az életet. Ez legyen mondjuk a felhőtlen élményeim „A” verziója.

Ha már a felgyorsult étkezési szokásokat említettem, azt is meg kell jegyeznem, hogy az én egyszemélyes étkezési szokásom inkább lassult –úgy négyszer annyi idővel, mint eddig. Nem tudom, hogy a szabadidő többlet, vagy a szükség –magamnak és olcsón- vagy pedig valamiféle titkos időzítés miatt-e, de rátaláltam a konyhai szuttyogás örömeire. Mesterszakácsok internetről összelopkodott receptjei és saját végtelen (-nek tűnő) kreatív kutyulásaim lenyomatait tejfölös és olajos papírfecnik őrzik a jövő gyomrai számára. Ezt biztosan pozitívumként könyvelem el. Bár kóstolóval még nem biztos, hogy mindenkit meg mernék kínálni. ;)

„Bé” verziójú (de semmiképp sem sorrend tekintetében) élményeimben Annával osztozom, akivel véleményem szerint még pár évtizedig tartani fogjuk a kapcsolatot. Az élet agyatlan habos oldala mellett a szellemi habos oldalt is sok tekintetben neki köszönhetem. Ő ugyanis hegedűművész. (Egyébként Lengyelországból jött.) Meghallgattam pár koncertjét –klasszikus és modern vizeken is eveztünk. Megtanított hogyan kell hallgatni a jazzt. Bár eddig is nagyon szerettem, de több mondanivalója van a zenének, ha tudjuk hogyan szívjuk magunkba. Ja és persze a zene és drámatanszék (iskola) művészklubjába (söröző???) is elsodort az élet. Így picit a művészvilágot és művészgyűjtő helyet is megismertem. Egyúttal leszögezném: a művészek itt is őrültek –vagy legalábbis a földi halandók számára érthetetlen és titokzatos világ képviselői.

Életem ide (C-ba) kapcsolódó hímnemű egyedeit fedje jótékony homály. A jövőre nézve leszögezném (persze előítélet és sztereotípiamentesen) azt a tényt, hogy nem tudok elszakadni európaiságomtól és a kis otthoni megszokott kultúrámtól –szóval magyar legények, úgy kaptatok piros pontot, hogy még tennetek sem kellett érte. ;)

A hétköznapjaim történeteihez tartozik az az önmagammal kapcsolatban tett megállapításom is, hogy a külcsín (vagyis inkább, hogy „megadjuk a módját”) igenis sokat számít. Erre az üzletekkel kapcsolatban jöttem rá, egész pontosan: a nő (jelen esetben én) védje a természetet (elvégre is onnan vétetett és oda távozik), a nő vigyázzon a környezetére (ha már utódokkal boldogítja a környezetét, akkor a környezetével boldogítsa az utódait is), viszont a nőőő egy jól berendezett parfümériától a levegőbe szökell és egy tíz pontos tripla axellel (korcsolyaugrás) máris benn terem az illatok útvesztőjében. –Függetlenül attól, hogy hány kisállatot nyírtak ki szívtelen módon a kísérletezésekkor, és kevésbé függetlenül attól, hogy egy végzetes botlás vagy táska átlendítése jobb vállról a balra az elkövetkező tíz éves fizetésébe kerül. Amire ki akarok lukadni a lukas fecsegésem közepette: az emberek itt megtehetik, hogy igazán adjanak magukra. Ahhoz, hogy egy jobbminőségű ruhát, táskát, cipőt, ne adj’ Isten parfümöt vegyenek, nem kell karácsonynak lennie. Igenis, az emberek a heti igavonás után megérdemlik azt, hogy egy gusztusosan berendezett üzlet termékével ajándékozzák meg magukat. Hogy bemehessenek egy szépséges üvegszalonba, ahol a pultok mögött szakemberek ajánlják a személyre szabott bőrápoló összeállítást, és a nap végén egy tiszta és igényes kis étteremben lazuljanak el, mosolygós pincérek kiszolgálása mellett. Majd az ebből átváltozó észveszejtő éjszakai élet szemétdombjait reggelre takarítsa el a jól szervezett köztisztaság fenntartó, hogy amikor másnap újra kezdik az emberek a munkát, akkor méltósággal, és ne a szeméthalmot kerülgetve kelljen átvergődni a városon, emiatt is rosszkedvvel kezdeni a napot.

Meg kell jegyeznem, azért itt is van szemét és itt is a turkálóban hemzseg a legtöbb tililány, és itt is az egy fontos boltban a leghosszabb a sor. Csakhogy itt a másik lehetőség (egy magasabb szint) közelebb van. Nagy különbség…

De azt hiszem az olasz lazaság, határon túli barát és álomszerű életszínvonal ellenére a legszebb dolog még mindig az az életemben, hogy tizenhat nap múlva hazamegyek hozzátok.

Áldott rendszer

2011-05-23T04:12:00.001-07:00

Először mindenféle briliáns irodalmi szófordulat jutott az eszembe mivel is kezdhetném az évmilliók óta esedékes májusi beszámolómat. Aztán rájöttem: már igencsak a végéhez közeledik a juliskaland, így, ha kizárólag csak a tényekre szorítkozom, akkor is tömérdek mesélnivaló halmozódott fel.

Tekintettel arra, hogy milyen iszonyatosan nehézkes volt mindenféle ügyintézés az érkezésem után, így elhatároztam, hogy a befejező munkálatokat idejében elkezdem. Habár az otthoni Erasmus iroda csupán öt különböző dokumentumot kér tőlem, ezek beszerzéséhez három hét minimum kelleni fog... Bár felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért nem hiszik el, hogy itt jártam, és „dacoltam a hullámokkal”? - esetleg egyetlen papír is elegendő lenne ennek bizonyítására, de hát kétségtelen, hogy ez csak költői kérdés lehet.

Miután a szüleim meglátogattak a Húsvéti szünetben (ej, itt a nagy szabadság hazájában nem változtatják meg görcsösen „tavaszi szünet”-re a nevét, de ne aggódjatok, ők viszont mást lihegnek túl), így összesen négy napom maradt megírni két beadandómat. Tekintve, hogy márciusban egyet tudtam négy nap alatt kiküzdeni magamból, elég lehetetlen feladatnak bizonyult, de hát nem volt benne a pakliban, hogy nem sikerülhet… így a határidő napján kezemben lobogott mindkét esszé. Egyúttal ez a felejthetetlen dátum is az életemben… Elő sztori: négy tantárgyamból kettő a vallási tanszékhez, kettő pedig az angol tanszékhez tartozik. Félév elején felvettem a tárgyakat, mint minden normális, hétköznapi diák, és a saját tanszékem (vallástudomány) összes titkárnője egy emberként szurkolt nekem, hogy zökkenőmentesen kezdhessem a félévet. (Bár talán van, aki emlékszik még olyan aprócska hibákra, minthogy először zenei tanszakra regisztráltak be, aztán matekra –azóta is kapok matek kurzussal kapcsolatos íméleket, de már nem fárasztom velük magam…) Ezek után ezen az ominózus hétfőn (május 9.) kiderült, hogy minden külföldi diáknak, akinek voltak órái az angol tanszéken, a félév folyamán kellett járnia egy speciális szemináriumra a saját órája mellett. Na, hát én erről nem tudtam… Ne aggódjon senki: a kétségbeesés ezred másodperc alatt futott végig rajtam, utána teljes hidegvérrel terveztem meg hogyan fogok szembeszállni ezzel az egyértelműen ellenem kiépített rendszerrel. Ha egy mezei, helyi diáknak adnak jegyet úgy, hogy nem járt különböző kiegészítő kurzusokra, akkor ebben az esetben meglovagolom az „egyenlő bánásmódot mindenkinek!” jelmondatot, és elintézem, hogy gyorsan megfeledkezzenek eme egyértelműen sajnálatos kis málőrről. Így a dolgozatom már valahol a több száz másik esszé között pihen. Utólag amúgy elméláztam azon, vajon hol rekedhetett meg az információ még februárban, hogy nekem be kellene járnom egy plusz órára is, mert sehol az égvilágon nincs feltüntetve, és ez egészen biztos. Válasz nincs. Mindenesetre elhatároztam, hogy óriás betűkkel írom majd ki a nevem az otthoni Erasmus iroda felára, hogy aki jön Cardiffba a következő években, azt fel tudjam vértezni ilyen és hasonló jellegű praktikus információkkal.

Mindezek után nem is csodálkozom, hogy a további küzdelmeim is az angol tanszékre korlátozódnak. Van ugyanis egy formanyomtatvány, amit ki kell töltenem az itt kapott jegyeimmel, itt aláíratni egy fontos emberrel és a hazaérkezésem után ezt értelem szerűen oda kell adnom az otthoni egyetemnek. Csakhogy a cardiffi egyetem rém körültekintő ám: nem elég, hogy a saját tanárom leosztályoz, hanem két (!!!) másik professzor ellenőrzi, hogy tényleg megfelelő jegyet adott-e nekem az oktatóm és biztos nem elfogult (se negatív, sem pozitív irányban) és biztos nem követett el egyéb hibákat a vizsgadolgozat javítása közben. Ezért a jegyeket június 22. előtt semmi esetre sem tudják nekem megmondani. Nem hatotta meg őket az sem, hogy 8-án repülök haza, hogy nem elég, ha majd küldenek róla egy ímélt, és, hogy szerződésben szerepel, hogy mikorra kell nekem rendelkeznem ezekkel az adatokkal. És persze az otthoni iroda nem tudja, hogy itt ilyen a rendszer és valójában lehetetlent kér tőlem azzal, hogy eredeti papirkákkal állítsak haza. Valójában tényleg elég mérges vagyok rájuk (jelen pillanatban minden irodistára Szeged és Cardiff vonzáskörzetében), és legjobb szabadidős tevékenységemmé vált, hogy a spanyol (szintén erasmusos) lakótársaimmal szidjuk a rendszert a konyhában. Azt hiszem a félév folyamán összesen nem beszélgettem annyit a spanyolokkal, mint most, amikor a közös problémákon rágódhatunk. Akár még hálás is lehetnék a rendszernek, hogy így összehozza az embereket.

„Majd megoldódok, ne aggódj.” Stb. Hogyne. Ezzel én is tisztában vagyok. Csak mindezidáig nem sikerült megbirkóznom azzal, hogy miért az én feladatom közvetíteni a két

ország ügynöksége között? Persze szívesen megteszem –pénzért, amit havi juttatásban utalnak és fizetésnek hívják, és esetleg még adóznak is utánam. Csak az egy másik kaland lenne.

Öröm az ürömben, hogy megveregethetem a saját vállam: a kis előrelátó idejében elkezdett foglalkozni a feladataival. Felesleges energiáimat és mindezek mellett az ölembe hulló szabadidőt ajándékkeresgéléssel vezetem le, bár legszívesebben egész Cardiffot hazavinném nektek… csak úgy „mutiba”. :)

Esküvős...

2011-04-29T05:37:00.001-07:00

Esküvő. Az eltelt pár hónapban mindenki bőszen készült, zsizsegett Nagy Britannia és talán az egész világ. (ti. William herceg és Kate esküvője, nem az enyém. Bár az enyémen is zsizsegni fog a világ, ebben szinte biztos vagyok. :) ) Én is készültem… aggodalommal töltött el, hogy apu aznapra vette meg a repülőjegét, hogy meglátogasson. Ez az én logikám alapján két dolgot vont maga után. Az egyik, hogy mi lesz a repülőjével? Egyáltalán engedik-e felszállni, vagy, ha már a levegőben van, mikor és milyen körülmények között landol majd? A másik pedig, hogy én hogyan fogom elverekedni magam Cardiffból a lutoni reptérre, Londonon át. Hol ragadok vajon? Valamelyik autópályán a tömegben, vagy bejutok esetleg Londonba? Esetleg valahol megakasztja az utam egy fincsi kis líbiai merénylet ezen a nemes napon? Tehát hidegvéremet megőrizvén végigzongoráztam minden katasztrófatervet és háromnapi hideg élelemmel a hátamon neki vágtam a küldetésnek: 6óra alatt kell eljutnom Lutonba. Apuval előző este egyeztettük óráinkat és csodálatos terveket eszeltünk ki, mert már olyat is bemondott a rádió, hogy korlátozni fogják a mobilhálózatokat. Tehát, ha elkeveredik valamelyikünk, még csak értesíteni sem tudjuk egymást. Sebaj, legrosszabb esetben a Baker Street sarkán várjuk egymást rendületlenül. Hajnali sütögetés, rendrakás, pléd tökéletes elhelyezése –redő és gyűrődés nélkül, akár egy kis szállodában. Tőlem szokatlan módon már fél órával a busz indulása előtt a megállóban szenvedtem, hogy a különösen aktív hajnalom után nyitva tudjam tartani a szemem, amíg megérkezik a busz. Persze miután felszálltam, bevackoltam magam és a következő két órát totál kiütve végigaludtam. Majdnem olyan jól aludtam, mint a szegedi vonaton szoktam. Pont London határában tértem magamhoz és láss csodát: az utcán egy teremtett lélek nem volt és a mi távolsági buszunkon kívül összesen négy másik autót láttam (!!!). Nem tudom ezt hogyan csinálják az angolok; ennyire fegyelmezettek vagy ilyen sokat fizet nekik valaki? Illetve nem tudtam eldönteni azt sem, hogy ezek szerint a 14 millió londoni lakos mind a Westminster apátság előtt integet Willnek, vagy mindenki a tévé előtt ül? Így fél órával hamarabb érkeztünk a Victoria Pályaudvarra, ahol az átlagos forgalomhoz képest szintén pangott a váróterem. Azért a rohanást nem úsztam meg, mert a csatlakozásom a város másik felén volt. 1,3 tized mérföld, legjobb számításaim alapján, illetve a google legjobb számításai alapján, amit meg kellett tennem valamilyen formában. Gyakorlott rohanóként megcéloztam a legkisebb utcákat, és tartva a majdnem légvonalbeli távolságot, nekivágtam a városnak. Egészen a Hyde park széléig tartott a lelkesedésem, ott ugyanis megtaláltam London lakosságát. Az embertömeg picit nagyobb lehetett a Sziget Fesztivál hömpölygő tömegénél azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben valamivel több volt a józan ember. Nem volt mit tenni –besoroltam az áradatba és elfogadtam a szuvenír esküvői teafiltert, amit nem is tudom hogy nyomtak a kezembe, de legalább lesz mit mutogatnom az unokáimnak; a bizonyíték tehát már a kezemben van. Tartván magam az eredeti elhatározásomhoz, célba vettem a metrót. Nahát, aki nem az előző tömegben volt, az azt hiszem mind az aluljáróban. Langaléta méretemnek köszönhetően csupán a jegypénztárt megtalálni volt 6-8 perc, pedig a bejárat nem lehetett nagyobb két otthoni szobánknál. Viszont ott kiderült, hogy nem tudok egyből célhoz jutni, sajnos át kell szállnom egy másik metróra is. Hát abban a pillanatban elvetettem az ötletet, mert az hagyján, hogyha a felszínen elkavarodom, de a föld alatt már nem vállalom be. Itt kezdődött egyszemélyes tiltakozásom az esküvő ellen, ami abban nyilvánult meg, hogy én voltam az egyetlen ember, aki a parkkal ellentétes irányba tartott… valahol azért menőnek éreztem magam, hiszen mindig is célom volt árral szemben úszni az életben, bár eddigi elképzeléseimben kicsit kevesebb fizikai akadály szerepelt. Miközben rendületlenül haladtam az ellenkező irányba, észrevettem, hogy van olyan busz, ami pontosan oda megy, ahova én is tartok. Bár előző nap megfogadtam, hogy nem buszozom, mert Londonban bármelyik pillanatban akkora dugó alakulhat ki, hogy az ember megőszül mire elér bárhova, most mégis úgy gondoltam, megkockáztatom. Elvégre is viszonylag kicsi volt a forgalom –mindenki gyalog igyekezett a városi kivetítőkhöz. Harmadjára sikerült is megvennem az automatás buszjegyet (reményteli, hogy nem csak Magyarországon nem érzékeli az érméket az automata, hanem itt is –ezek szerint kevésbé vagyunk elmaradottak, mint gondolnánk). 10perc és teljesülhet újabb nagy álmom –gondoltam naivan: doubledeckeren fogok ülni, méghozzá a piros busz emeletééén és majd jó sok fényképet kattintgatok –természetesen szintén az unokáimnak, a teafilter mellé. ÉÉs megjött a buszom….és el is ment. Nélkülem. Állítólag nem álltam jó helyen, mert nem voltam pontosan a megállóban, szóval a tábla másik oldalán várakoztam, így a sofőr úgy gondolta, hogy nem áll senki a megállóban és lassítás nélkül továbbhajtott. Ohh, az élet velem viccelődik. A huszonegyből azonban nem engedek; ha el akarok jutni valahova, akkor el fogok. Szépen rohantam tovább a megállók érintésével, hátha jön a következő busz, ami elé kivetem magam, hogy elég feltűnő legyek, így felvegyen. A megállók azonban fogytak, közeledtem a cél felé és a combjaim már úgy bemelegedtek, hogy akár még túl is mehettem volna a Baker Streeten. Ezek után Lutonig futok, mit nekem távolság…. Egyszer csak megpillantottam a drága kis zöld buszt, ami köztudottan a reptér és London között szállítja az utasokat. Bár semmiféle megálló nem volt a környéken, és utasok sem álltak a busz körül, azért én oda mentem: „Elnézést, ez a reptéri busz megállója? Illetve, ha nem innen indul, akkor meg tudná mondani merre menjek a megállóhoz?” „Igen, ez az a busz, de a megálló nem itt van. Menjen még előre, aztán az első lámpánál balra, a következő kereszteződésnél pedig jobbra, és ott meglátja majd a többi buszt.” „Tehát akkor balra, jobbra és megálló. Jól értettem?” „Jól, de tudja mit? Mindjárt megyek oda a busszal, szálljon fel. Van amúgy jegye?” –Hát így esett az, hogy nem taxival, hanem külön busszal érkeztem a Baker Streetre. Julcsinak magánbuszt rendeltek az égiek. Hát kell ennél több? :) A slussz poén az volt, hogy kiderült, hogy ez az én buszom amúgy is, tehát pont azt sikerült megtalálnom, amire két hónappal ezelőtt jegyet foglaltam. Le sem kellett már szállnom. Most pedig kint ücsörgök a reptéren és írom nektek a legfrissebb emlékeimet. Mivel egy órával hamarabb kiértem… Ja, közben írt apu smst, hogy idejében felszálltak, tehát most nincs öt órás késés és fejetlenség, mint anyu érkezésekor. Szegény, jól kifogta idefelé és visszafelé is a Wizzair összes ballépését, de ez azt hiszem ez már egy másik mese lesz.

Ui: ahh, plusz szőrszálhasogatás: most látom, hogy kiírták, hogy a repcsi Budapestről három (!!!) percet késik…

Stonehenge

2011-04-18T03:20:00.000-07:00

Néha megadatik az embernek, hogy valóra váljanak az álmai. Hát én valahogy így jártam, amikor a hétvégén (04.09.) eljutottam a Stonehengehez. Persze az ember már a járókában is hall az ódon kövekről (ha akkora szerencséje van a családját illetően, mint nekem), de az én képzeletemet nem nagyon ragadta meg a róla hallott rengeteg történet. Egészen elsős, vagy másodéves koromig az egyetemen, amikor, ha jól emlékszem, Szimbolika és ikonográfia vizsgára kellett bebiflázni egy könyvet. Ennek a borítóján volt a Stonehenge képe, és ezen keresztül magyarázták el a radiokarbonos vizsgálatot is. És akkor aztán megszülettek a kérdések bennem is. Az egész olyan megfoghatatlan; kövek 5000évről ránk maradva –ha ezek beszélni tudnának!!! Hogy lehetséges, hogy ilyen pontos mérnöki munkát végeztek mindenféle eszközök nélkül? És egyáltalán miért csinálták? A mai építészek nem hoznak létre évezredekig megmaradó dolgokat… szóval a lényeg, hogy akkor elhatároztam: mindenképp látnom kell, mert csodálatos valami lehet.

A múlt héten itt volt Ákos, egy szegedi kolis társam, mert élt a lehetőséggel, és nyakába vette a világot. J Szóval így történt, hogy magyarul beszélgettünk az utcán, amikor megszólított valaki: ne haragudjunk, de hallotta, hogy magyarul beszélünk, és ő is magyar, de nem rég óta van csak Cardiffban és parkolót keres a frissen bérelt autójához. Hát, most már, így majd’ három hónap elteltével (te jó ég, kimondani is hihetetlen), egész sok mindenben tudok segíteni turistáknak, de parkolókból azért még nem vagyok felkészülve… aztán szó szót követett; kiderült, hogy másnap a Stonehengehez szeretnének menni, ezért bérelték az autót. Ohhóó, több sem kellett nekem: „hú, de jó Nektek, nagyon szerencsések vagytok, hogy eljuthattok oda, már én is néztem sokszor hogyan lehetne elmenni megnézni, mert nagyon érdekel, de hát egyszerűen nincs közvetlen buszjárat. Szóval ezek szerint két választása marad az embernek: befizetni egy méreg drága szervezett utazásra, vagy bérelni egy autót…” –lehetőség szerint egy szuszra, mégis észrevehetetlen hatásszünetekkel tömködve. Végeredmény: „pont két hely van még az autónkban, ha gondoljátok, tartsatok velünk, szívesen látunk titeket!” J Azért este kicsit aggodalmaskodtam, csakhogy hű maradjak önmagamhoz…mert mégiscsak idegen emberek, ki tudja melyik kanyarban löknek ki minket a kocsiból elkobozva minden vagyonunkat, vagy a belső szerveinket. Ha egyedül lettem volna, akkor nem biztos, hogy el mertem volna menni. De úgy gondoltam, ketten Ákossal bármit megoldunk…nem lehet gond! Mondjuk még másnap eszembe jutott, hogy lehet, hogy teljesen jó szándékú emberek, akik nem akarnak bántani minket, csak épp nem tudnak vezetni a másik oldalon és akkor meg meghalunk, onnan meg már nincs visszaút. Hát ilyeneken gondolkoztam azokban a percekben, amikor megfeledkeztem arról, hogy egy sereg jófej felmenőm intézkedik megállás nélkül az érdekemben egyenesen a Jóistennél, szóval gyakorlatilag semmi félnivalóm nincs! J Végül kiderült, hogy nagyon kedves a három utastársunk (egy nő és két férfi, ráadásul a lány nem messze tőlem lakik, mert szintén pár hónapig itt él. –ja persze magyarok voltak mindannyian), közvetlenek, és barátságosak. Végigbeszélgettük az utat, egy perc kínos csönd sem volt.

Kínlódom az érzéseim és a látvány megfogalmazásával, ami akkor tódult az agyamban, amikor megláttam a kőtömböket. Elég gyér a szókincse az emberiségnek ahhoz, hogy elmondhassam pontosan milyen is maga az építmény, illetve az érzés, ami hatalmába keríti a látogatót - engem. Maguk a kövek: kisebbek, mint amire számítottam. De az a tökéletes pontosság, amivel készültek, az a technológia, elrendezés, a számítások, hogy pontosan hogyan vesse az árnyékot az adott kő adott évszakban és pillanatban már önmagában is lenyűgöző. És vajon mennyire fontos hely lehetett valaha, ha ennyire tökéletes építményt akartak létrehozni? Ezeken a köveken rajta van az 5000 évvel ezelőtt élt ember kézlenyomata és verejtéke, aminek árán felhozta legalább a tenger mellől (vagy egyenesen Egyiptom területéről???) ezeket a faragott köveket. Egyébként a 2000-es évek elején tudósok megpróbálták az akkori (kb. 5000 évvel ezelőtti) technikáknak megfelelő módon egy hasonló méretű követ felhúzni szánkóval (illetve egy ahhoz hasonló szerkezettel) Sailsbury (a Sh-hez lévő legközelebbi település) magasságába, de nem sikerült nekik. Szóval egyelőre rejtély hogyan is sikerült elődeinknek mindez. Talán ez a rengeteg megmagyarázhatatlan kérdés is oka annak, hogy az emberek le vannak nyűgözve amikor szemtől szemben láthatják. A kb. öt perc alatt körbejárható kijelölt utat mi például másfél óra alatt tettük meg. És nem (feltétlen) amiatt van, mert én olyan rémesen lassan nézegetek mindenféle egyéb kiállítást is… Ezt hiszem, hogy, ha az ember hagyja magát a pillanat hatása alá kerülni, akkor átjárja a lelkét valami megfoghatatlan. Azt mondják, hogy nagy energiaközpont a Földön ez a hely és nem véletlen, hogy ide építették a Stonehenge oltárát. Ezt én nem tudom megmondani, de az biztos, hogy nagyon magával ragadó. Igyekeztem mindannyiótokra gondolni és mindenkit számba venni, hogy egy kicsit ott legyetek Ti is velem egy lenyűgöző helyen egy lenyűgöző pillanatban.

Egyébként, ami még tetézte a nap fantasztikusságát az az volt, hogy a „sofőrünk”, szóval a fickó, akivel összeismerkedtünk előző nap az utcán, odajött hozzánk és elmondta, hogy pár kérdésével, amiket eddig feltett, igaziból kicsit tesztelt minket Ákossal, hogy megtudja, milyen emberek is vagyunk valójában. És mivel most már látja, hogy jó emberek vagyunk, és tényleg érdekel minket a kultúra és megbecsüljük, hogy itt lehetünk, ezért fogadjuk el ezt az utazást ajándéknak tőle. –Hát Pestimami és Papika, a nagy utazó és a nagy álmodozó, remélem, most nagyon mosolyogtok Valahol! J

Szép szón gondolkozom, ami jó lenne címnek. Mert ehhez szép szó illik.

2011-03-25T14:41:00.001-07:00

Muszáj írnom! A levegőről. Mint ahogy otthonra is, ide is megérkezett a tavasz. Az utóbbi egy hétben minden nap lefényképezem az ablakom előtt lévő nyírfát, mert olyan ütemben kezdett kizöldülni, hogy alig tudom nyomon követni. Már alig várom, hogy teljesen eltakarja az ablakom bal oldalát is –jobb oldalról egy fenyőfa keretezi a világot körülöttem. Na, de az illatok. Legszívesebben lefényképezném. Szétfeszít, és nem tudok betelni vele. Egyszerűen nem tudok akkora levegőt venni, hogy elég legyen. És viharos sebességgel árasztják el az agyam minden zugát és úgy érzem minden egyes oxigénmolekulával újabb emlékek élednek bennem. Ma többek között sétáltam egy kiadósat a jó idő és az új fölsőm örömére, na,meg, hogy túl vagyok a kötelezettségeimen pár percre…És a levegőben annyi minden volt. Persze sokféle környéket jártam be (tudjátok, itt viszonylag közel van egymáshoz minden).

Már egy hete nem győzöm szagolgatni a lenyírt fű illatát. Tavasz, takarítás, Balaton. Madárcsicsergés, távolban néha a vonat hangja. Egy jó könyv.

Víz. A tenger illata, amit még nem érzek, de az érzékelhetetlenből mégis megkap valami. Az embernek önkéntelenül is megugrik a pulzusa. És a sirályok, amik jelzik, hogy már tényleg nem vagyok messze. Megint Balaton. A következő levegővétel pedig Skandinávia. Életemben nem láttam és hallottam még annyi sirályt, mint ott. Csobogás és autó zaj. Ez a Tisza part hangja. Szegeden egy jó fagyi a parton, érezni, ahogy mindenhonnan árad az élet és megkönnyebbülten nyugtázom a háttérben a város zaját.

Éttermek, tavaszias parfümök, friss szél. A parfümöknek mindenkin más illatuk van. Attól függ mit érzünk, hogy hogyan vegyülnek az ember saját kémiai anyagaival. Így évszakonként akaratlanul is változik az emberi illat. Jó idő. A fekete pólóm csak úgy vonzza a napsugarat. Milánó, Párizs, Assisi, Siófok, Montpellier. Számomra a tökéletes magány és a tökéletes szabadság édes kettőse. A fény duplán csillan, a meleg duplán érkezik. Az üveg toronyházak sokszorozzák a fényt, köztük néha megreked a levegő. Fáradt olaj szag. Szeged, az albérletem. A szomszéd néni minden nap főzött valamit. Alkonyodik. Hűl a levegő, az orromban minden egyes receptor új életre kel a friss oxigéntől. Szegeden gyakran ücsörgünk a Milka teraszán sötétedés után is, amikor már jó idő van. Ugyanúgy csobog a háttérben a szökőkút is. A friss levegő nyugtatja az embert. Otthon gyakran alszom nyitott ablaknál. Szeretek hajnalban felébredni, hogy fázom, ha ki vagyok takarózva. Mert szeretem visszadugni a lábam a takaró alá. Az étterem gyertyájának az illata –viasz szag. A gyerekkorom –kézműves táborok. Nagyobb korom –titkos, kimondatlanul kimondott szavak a gyertyafény homályában. Balaton –a gyertya, amit körbeül a család egy bor mellett. A borban az este végeztével muslicát találunk.

A csöndes levegő –Tunéziában befelé fújta a meleg szellő a függönyt. Krétán a só illata töltött be mindent.

Voltam a héten St Fagansban, ami a cardiffi skanzen. Nagyon szép idő volt szerencsére, és jót sétáltunk (egy kanadai lány, egy washingtoni srác meg én). A vár olyan volt, mint Csipkerózsika otthona, a kiépített falu meg mintha egy filmforgatás otthagyott díszletei lennének. De jó volt. Csomó barika bégetett –a barikáknak is jó illatuk van. Természetes szaguk van. Nyolc éves koromban voltam kecsketáborban. Egy hétig segítettünk ellátni az állatokat. A friss szénának olyan az illata, hogy az embernek megéri hajnalban kelni, hogy beleszagolhasson a levegőbe. Az 1700-as évekből megmaradt házak sötétek és dohosak. Ódon, a tömör gerenda történelemmel megtelt szaga. Dohszag van ott, ahol régen nem járt senki. Tüsszentenél a portól, de mire kiérsz a házból kimegy az orrodból. Csak facsarja. És a rózsa illata. A rózsa illata szelíd, kedves és friss. Nem tolakodó, de, ha sok van belőle tömény és nyomulós. Giccses. Elég kétszer lefényképezni. A lengyel lányokkal, akikkel nem rég jóban lettem, elmentünk egy parkba sétálni -mert mindenki örül a tavasznak- még múlt vasárnap. Bemásztunk a rózsabokorhoz fényképezkedni. És megettem első cardiffi fagyimat. A lengyelek szerint édesebb, mint az átlag. Engem nem zavart J Egyébként vasárnap –templom- füstöltek a templomban, még érezni a szagot. Az otthon illata.

Hamvaiból feltámadó főnixmadár

2011-03-18T07:26:00.001-07:00

Két gyorsan elröppenő hosszú hét. Önmagában véve is ellentétes, mint a hozzá kapcsolódó érzéseim. Az előző héten volt ugyanis a Reading Week-ünk, ami azt jelenti, hogy nem kell iskolába menni, ámde mindenki otthon ülhet, olvashat és írhatja az esszéit, amiket a következő két héten kell leadni. Egy részről nagyon jó volta a szabadság, más részről nyomasztott a gondolat, hogy ezúttal tényleg bizonyítanom kell; képes vagyok-e megállni a helyem ezen az egyetemen? Sokat nyomnak a latba ezek a beadandók, mert ezeknek a jegyeiből, illetve az év végi megmérettetés eredményeiből áll majd a végleges osztályzat. Ha jól számolom az első három napom a tökéletes szenvedéssel telt: „megállíthatatlan vagyok, csak kezdenék már neki” –tudom magamról, hisz nagyon tetszett a témám: Teremtéstörténet –a természettudományok által felvázolt, illetve a Bibliában ábrázolt kép –vajon a tudomány és a teológia (igen, tudom, a teológiai is tudomány, még mielőtt bárkiben is felbuzdulna a vér: az egyszerűség kedvéért fogalmazom meg ilyen pontatlanul. És elismerem: a pontatlanságra soha nincs mentség. Mea culpa!) örökké egymás torkát fogják harapni, mindkettő a saját igazát bizonygatva –kreáció elmélet, vagy evolucionizmus? De elkezdeni szörnyen nehéz volt. Legszívesebben odamentem volna a tanárhoz, hogy higgye el, hogy vannak gondolataim a témában, de a Jóistennek sem akarnak manifesztálódni –csak, hogy stílusos legyek. Aztán szerdán az üres word dokumentum elé kényszerítettem magam; 3000szó. Ez volt az elvárás. Ezért aztán elvesztem, eltűntem, kizártam magam a világból pár napra. Rémesen nehéz volt összezutykolni a szakirodalmat, amiket nem mellesleg alapból rémesen nehéz volt értelmeznem. Nyögvenyelősen ment és én türelmetlen voltam. Viszont, miután megszületett pár konkrét gondolatom, utána már jobban élveztem. A szakdolgozatom írásánál is szerettem azt a fázist, amikor volt már sok-sok cédulám, elárasztottam vele a szobát, és, mint egy puzzle-t – kiraktam a megfejtést. Nem utolsó sorban plusz motivációnak beiktattam, hogy elmegyek a tescoba, ha végeztem –vészesen fogyott minden ételem, meggyászoltam az utolsó tea filtert az utolsó kanál mézzel. De nem engedhettem a huszonegyből –ha felállok, többet nem fogok tudni visszaülni a dolgozatom elé. Később megtudtam, hogy Réka és barátja meg tudnak látogatni fél napra vasárnap (Wales egy másik városát látogatták a hosszú hétvégén –bocs, hogy Rólad írok, ha zavar szólj, és megsemmisítem…), ami az utolsó lendületen sokat dobott. Szombatra végül elkészült A mű. Elküldtem gyorsan az én zseni unokanővéremnek lektorálás céljából, ami jócskán szükséges volt, mert az angol nyelvtan körülbelül akkora ellenségem, mint hét éves koromban a magyar…némi reményre ad okot, hogy azóta egész látványosan fejlődtem magyarból.

Szóval, mint valami mini-megváltásra, úgy készültem arra, hogy kiszabaduljak önkéntes börtönömből. Igazi tavaszi verőfényes napsütéssel ajándékoztak meg az Égiek, a boltban eltöltött másfél óra pedig egy időre feledtette velem a kötelességeket. Kitaláltam mit főzök Rékáéknak, találtam tepsit nem egészen egy fontért (!!!), sőt még cipőt is a kis lukas téli helyett –hurrá!. Aztán a kasszánál kiderült, hogy nincs pénz a kártyámon. Meglepődés, értetlenkedés, hitetlenkedés, felháborodás, kétségbe esés, bánat –azt hiszem ez volt a sorrend. Szégyenkezve, hogy a kis csóró magyarnak arra sem telik, hogy a szükségeseket megvegye, kipakoltam a cuccaim a vevőszolgálat pultjára, majd a teát meg a zsömlét elhoztam –Rékáéknak másnapra. Nyűglődéssel egybekötött kiábrándulás az életből –totálisan legalizált depi és hiszti. Bár elég kiábrándító úgy, ha csak saját magának kántálja az ember. Aztán hazaértem, és mint, aki beült a bódhi-fa alá, úgy világosodtam meg: van pénzem –csak a másik számlámon!!! –ugye-ugye, az élelmes briteknek két számlaszámuk van, az egyiken AZ összeg, a másikon a zsebpénz. Hát én elfelejtettem utalni magamnak zsebpénzt…íme, az emberi hülyeség. Ellenben megkönnyebbültem és visszavontam minden addigi a szerencsétlen magyarokra és a világra tett ellenszenves megjegyzésemet. Hétfőn, miután leadtam a dolgozatom, visszamentem a tescoba, és elhoztam mindent, ami a kis háztartásomhoz nélkülözhetetlen. Teljesen megkönnyebbülve, a szabadságtól, hogy most már nem csak kész az esszém, hanem a helyén –a tanárnál, mint ahogy a pénzem is a helyén: a rendes számlámon. Azt hiszem az élet egy ugrálóasztalhoz hasonlít. Mikor az ember az ugrásból vissza érkezik, lenyomódik és a gravitáció totális hatásával feszíti a vásznat –hogy aztán lendületet véve repülhessen az ég felé. És hál’Istennek az erőhatások kiegyenlítettek: se túl mélyre, se túl magasra nem enged a fizika.

Vasárnap egyébként elmondhatatlanul jó volt Réka és István látogatása –egy csepp otthon, egy kis magyar fecsej „fész tu fész”. Az összeköttetés megszületett az otthon és az itt között –most már, ha most rögtön haza kéne mennem, már nem érezném, hogy csak álmodtam az itt töltött pár hetet, mert ők is bizonyítják, hogy ez kérem szépen a kőkemény valóság: itt vagyok egy másik világban, ahol küzdök a kötelességeimmel és élvezem az pillanatnyi repülést. J

GO GLOBAL

2011-03-06T11:21:00.001-08:00

Kalandra fel! Elvégre is mi másért van itt az egyszeri erasmusos hallgató, minthogy szélesítse a világról alkotott képét? Így történt, hogy újdonsült olasz barátnéimmel elkeveredtünk az Egyetemi Nemzetközi Hét záró rendezvényére. Bár volt belépődíj, cserébe viszont olyan ételeket kóstolhattunk, amiket nem tudom, mikor fogok újra… A rendezvény célja az volt, hogy megmutassa milyen színes a hallgatók köre, a világ mely tájairól képviselteti magát a leendő értelmiség. Az este első felében gasztronómiai körutazást tehettünk: én pakisztáni, kenyai, nigériai, iráni és zsidó ételeket kóstoltam. Ezek általában csak kis falatkák voltak, szóval ne kérdezzetek a különleges étkezési szokásokról, mert csak odamentünk és bekaptunk egy-egy falat husit… persze a pult túloldalán az adott ország diákjai magyarázták mit is eszem éppen. A legjobban a pakisztáni ízlett: leginkább a leveles tésztához tudnám hasonlítani azt a háromszög alakú kis táskát, amibe csípős (paradicsomos?) darált hús volt töltve. Kicsit a makaróni szószra emlékeztetett, de mikor ezt az ötletemet megosztottam újdonsült olaszkáimmal, azt hiszem némiképp zokon vették. Fantasztikus felfedezésem, hogy az iráni sütinek pontosan olyan volt az állaga és jellege, mint a csörögefánknak. Abból azt hiszem kicsit bezabbantottam… A legkevésbé pedig a nigériai kóstoló ízlett, pedig ők igazán kitettek magukért, legalább öt féle dolgot készítettek. Kíváncsi vagyok, hogy az otthoni nagy sültkrumpli-rajongótábor mit szólna ahhoz az édes sült krumplihoz, amit nem kizárt, hogy egy edényben sütöttek a medvecukorral…(sütöttek volna, amennyiben ismernék a medvecukrot és amennyiben azt sütni kellene…) Többek között egy őzgerinc-formában készített narancsságra (mondanám, hogy pirospaprika színű, de az annyira nem passzol, mert teljesen más ízvilágot képviselt) színű ételköltemény keltette fel az érdeklődésemet. Kértem belőle egy szeletet, főleg, mert a nigériai srác azt mondta, hogy ezek zöldségek, csak meg van valamivel keményítve, hogy egyben megálljon. Attól félek, hogy rosszul mesélte el mit eszem, mert ez a zöldség bizony hal ízű volt és olyan állagú, mint a hájas rész a hús oldalán (= mócsing…). Be kell vallanom, kiütéssel legyőzött; nem tudtam megenni. A sor végén volt egy pult az USA-nak is. Szép színes kis zacsik voltak kitéve a pattogatott kukorica mellé, és már majdnem megörültem az ingyen cukorkának, akkor villámcsapás szerűen meg kellett világosodnom: ezek bizony óvszerek. Hadd ne mondjak semmit, mert az élmény magáért beszélt, azon kívül megfogadtam, hogy nem általánosítok.

Miután ilyen formában kikészítettük az ízlelőbimbóinkat és elkavarodtunk a legmókásabb akcentusok tömegében, leülhettünk: kezdődött a színpadi show. Ezúttal nem csak ízelítőt adok a repertoárból, hanem leírok mindent, mert a jövő(m)ben ezek a sorok fogják életben tartani az emlékezés lángjait. Akinek sok, az ugorjon a következő bekezdéshez. Tehát a röpke három órás előadás műsora (már amiket felkonferáltak): malájziai illetve indiai néptánccal kezdődött az este, aztán indiai romantikus popot énekelt egy srác (szuper volt, nálam ő nyert J), egyre modernebb vizekre evezve hallhattunk funkyt, indiai rappet és discot népi ruhában illetve keleti ruhák divatbemutatója zárta az első részt. A szünet után pedig teljesen elmerültünk a 21. században: free style, modern tánc, rúdtánc jazzbalettel keverve, az egyetemi „nemzetek közötti foci” díjátadója, musical részlet. Illetve legalább öt modern/disco tánccsoport volt, amiket a végén már nem követtem, mert bár türelmes ember vagyok, de jóból is megárt a sok.

Tehát amint látjátok a népi, nemzeti hagyományok sok esetben keveredtek a modern stílusokkal. Szerintem ez nagyon érdekes folyamat a világban! Nyilvánvaló, hogy mindegyik kultúra teljesen sajátos hagyományokat alakít ki, amik annyira egyediek, hogy talán kár is összehasonlítani egyiket a másikkal, mert mindegyik egy-egy külön világot képvisel. Azonban a modern irányzatok egy alapra helyezik ezt a sokféle stílust. Egy részről mindegyik nemzet képes a dalait szintetizátorral vegyíteni, és úgy tűnik, van is rá igény. Mintha a fiatalok nem tudnának, vagy nem is akarnának választani: a hagyományokat, vagy a populáris modern kultúrát képviseljék. Így inkább egymáshoz szelídítik a kettőt. Viszont, ha a maláj és az indiai énekek alá ugyanazt a gépzenét keverik, jelentősen közeledik egymáshoz a kettő. Egyszerűen hasonló érzéseket és gondolatokat ébreszt az emberben mindkét zene. Más részről a teljesen modern számokban mindenféle náció képviseltette magát Afrikától Kanadáig, Japántól a bolgárokig. Miközben néztem ezt a színes kavalkádot két irányból közelítettem meg a kérdést: a néphagyományt feltunningolják, hogy könnyebben befogadható legyen, illetve ugyanazért a három populáris akkordért őrjöng a földkerekség összes tinije. Végül egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: Talán a populáris zene az, ami a nemzeti különbségeket felülírva összeköti a világ fiataljait, korra, nemre és bőrszínre való tekintet nélkül. A világ végérvényesen összezsugorodott: a pop-testvériség korszakát éljük.

Maslow, te vagy az?

2011-03-05T09:20:00.001-08:00

Azt hiszem, mindannyian ismerjük a Maslow-féle motivációs piramist. Az ábra legalján találhatók a fiziológiai szükségletek, aztán a biztonság stb., amiket mind meg kell valósítani ahhoz, hogy egy szinttel feljebb léphessünk, és végül eljussunk a csúcsra: az önmegvalósításhoz. Bár, ha jól tudom, azóta ezt megcáfolták. Annyi igazságtartalma azonban mégis van, hogy az itteni életemre vonatkoztathassam. Eddigi ittlétem során szorgosan ügyködtem az alapok letételével. Az elmúlt másfél hetem azonban azt hiszem már nem erről szólt. Megvan a kis fészkem, ahova visszahúzódhatok, megvannak az edényeim, amikkel főzhetek. (Bár azt a fránya tepsit még mindig nem vettem meg, de hát a döntés súlya nyomja a vállam… J ). Most a piramis felsőbb fokai következnek…

Szeretem magam otthon érezni valahol. És azt is szeretem, ha ez nem két négyzetméterre korlátozódik. És azt is szeretem, ha ezt mások tiszteletben tartják. Így ért az a meglepetés, hogy a saját lakásomba meghívtak bulizni. Természetesen ez is a Szent Facebook egyik előnye: a lakótársam, akivel az imént a konyhában kukán kevertük egymás mellett az ebédünket, most az alsó szintről küldött nekem egy meghívót –este buli, szuper lesz, hívj még másokat is! Ó, de jó fej, tovább olvasom: helyszín: a mi lakásunk. Úgy látszik érnek még meglepetések… Akkor nem fogok mackónadrágban kóborolni ma este itthon… Ellenben –ha már a spanyoloknál tartunk, tekintve, hogy a buli szervező lakótársaim ezen nációt képviselik- a következő csütörtököm már nem voltam ilyen szerencsés. Akkor ugyanis lementem mackóban a konyhába… csakhogy nem fértem be, hogy vágjak magamnak egy szelet kenyeret, annyian voltak… ez persze hozzá tartozik a „fiatalság, bolondság” szindrómához, keveredve az „egyszer élünk” örökzöld szállóigével. Ezért fátylat rá. (bár tény, hogy a napokig lehányt konyhaablakot nem tudtam ilyen könnyen feldolgozni, úgy látszik, túl konzervatív vagyok… ja meg tisztaságmániás??)

Ellenben pár olasz lánnyal jóban lettem, így a szociális életem fejlődni látszik. Egyik legjobb élményem is hozzájuk kapcsolódik: elmentünk egy nemzetközi estre, ami olyannyira érdekes, hogy most meg sem említem – szentelek neki inkább egy különálló bejegyzést.

Még otthon elhatároztam, hogy itt majd milyen jó lesz abból a szempontból, hogy azokat a dolgokat csinálom, amiket amúgy nem… ezek közé tartozik a rendszeres sportolás is, mert utoljára akkor vettem rá magam, mielőtt idegen (barátaim barátai) srácokkal mentem síelni. Mivel nyilvánvaló volt, hogy tartani fogom velük az iramot, ezért elszántan küzdöttem előtte. Azóta azonban semmi nem vett rá, hogy megkeressem haldokló izomcsoportjaimat. Így majd most. De hát mivel is kezdődhetne a kiadós sportolás egy nő életében, minthogy… elmegy vásárolni. Egy hétig kerestem a minden szempontból tökéletes ruházatot, amely csupán az alapkritériumoknak felel meg: jó minőségű, Cardiffra fog emlékeztetni, amíg csak világ a világ, jól érzem benne magam, sportosnak látszom, de azért némiképp nőies is, nem meleg, nem hideg, nem túl rövid, de nem is húzom a szárát magam után, és miután kifizetem, marad pénzem ételre a hónap második felében is. Természetesen nem volt egyszerű, de végül megtaláltam és két fantasztikus alkalom után azt mondhatom, jól választottam. Egyébként a sportcentrumban rengeteg féle edzéstípus közül lehet választani, úgyhogy szinte akkor lehet órára menni, amikor csak kedvünk szottyan. A gépek (futó, húzódzkodó és társai) pedig korlátlanul az ember rendelkezésére állnak –amennyiben hajlandó három fontot kiadni egy óráért. Ja és a teremben olyan illat van, mint Sergőéknél Csobánkán, úgy tizenöt évvel ezelőtt.

Minden másodlagos tevékenység mellett egyébként lassan elkezdtem koncentrálni az elődlegesre is, azaz a tanulásra. Ugyanis elkezdődött az esszéírós időszak. A következő héten így nem is lesznek órák, hanem mindenki otthon ül és alkot. Nekem összesen majd’ 6000 szót kell írnom (3tantárgy), úgyhogy permanensen növekszik az aggodalmam. Lassan el is kezdem talán írni. Ennek a hátránya (pillanatnyilag hátrányként élem meg), hogy rengeteget kell olvasni. Lehet, hogy a jövő héten megtanulok angolul... Igaziból az utána levő nagy örömre fókuszálok. Ezt még az érettségin fejlesztettem ki: „csak gyorsan elugrom szóbelizni és akkor délután majd palacsintázunk, jó?” –ez az óta egyébként az önnön pszichológiai hadviselésem alaptárába került nagyfokú sikerességének köszönhetően.

Végezetül pedig újabb gyöngyszemek a távolból:

A briteket végérvényesen is pozitív népnek könyvelem el két dolog miatt is. Ez egyik, hogy a „szeszesitallal kiskorúakat nem szolgálunk ki” morcos szöveg helyett ezt olvastam egy boltban: „ha olyan szerencsés vagy, hogy nem nézel ki 21-nek, akkor ne vedd zokon, ha elkérjük a személyi igazolványodat, hanem inkább örülj neki! J ”. A másik pedig: múlt szombaton szakadó esőben kellett boltba mennem, tekintve, hogy mindenem elfogyott, és mire itt eláll az eső, addigra éhen hal az ember. Így keveredtem el a belvárosba, ahol a nagy esőfüggöny mögött egy ringlispil forgott, villogott, zenélt, szóval mindent csinált, amit egy valamire való ringlispilnek tudnia kell. Legnagyobb meglepetésemre pedig többen álldogáltak mellette, miközben 3gyerek röpült rajta a mesevilág derűsebb helyszínei felé.

Derűs -borús

2011-02-24T00:14:00.001-08:00

Megtöröm a csendet. Eddig mondhatni alkotói válságban szenvedtem, aztán most végre elkapott az ihlet. Hajnali negyed hétkor… furcsa állapot, hogy ilyenkor már fenn vagyok –mondom ezt a sok anyukának és robotoló rokonaimnak és ismerőseimnek… de, hogy hogyan is kerültem ebbe a nyilvánvalóan abszurd helyzetbe? Nálunk mindennek külön élete van, így a radiátornak is. Minden alkalommal, amikor bekapcsol (minden reggel hatkor és minden délután négykor) a szokásos kotyogó hang mellett sípol is egy fél órácskát. Itt kell megjegyeznem: minden olyan rokonom és barátom, aki meglátogatni szándékozik, hozzon magának füldugót. Nem biztos, hogy szükség lesz, rá, de, ha nem akar hajnalban blogot írni, akkor ajánlott. Szóval lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy mire kis labdacsot gyurmázom a füldugóból, addigra elkap a gépszíj és nekiülök –pontosabban fekszem (kiváltságos lehetőség) – a gondolataim manifesztálásának. Szép ugye? Kis jazz a fülembe, és máris morfondírozhatok, mennyire fogom utálni magam napközben amiatt, mert nem aludtam plusz két órát.

Hol is kezdjem…pár nappal ezelőtt már elkezdtem írni, aminek az eredménye egy naagy depressziós félig-kész levél lett. A múlt héten ugyanis elég sok panaszt hallottam otthonról, Szegedtől Pestig leptek el Titeket a gondok. Ez picit megrémisztett. Aztán rájöttem, hogy annyi a változás, hogy mióta kinn vagyok, többet beszélgetek komoly témákról veletek. És ezért nagyon hálás vagyok! A szürke hétköznapokat meg Ti is tudjátok hogy kell feldobni színes apró boldogságpillanatokkal, úgyhogy nem aggódom.

Itt egy hete nyálkás, esős, szeles idő van. Úgyhogy megtört a jég: hétfőn beruháztam egy esernyőre. Persze mint ez tegnap kiderült, vajmi keveset ér, mert vízszintesen szitál a folyamatos égi permet. Szóval a végeredmény ugyanúgy kabát és nadrágszárítás. Viszont a szép piros ernyőmtől nem látom a szembejövőket, lefagy a kezem és egy zacskóval kevesebbet tudok fogni. Na meg narancssárgában látom a világot. J Megfázásom története azonban még az esernyős időszámításom elöttre tevődik. Hallottam, hogy van valahol Cardiffban egy lengyel bolt, ahol lengyel termékeket, azaz a közép-európai ízvilágnak megfelelő termékeket lehet kapni. Megkerestem interneten és szerencsére a város azon részében van, ahol még nem jártam. Így hát pénteken felkerekedtem. Elképesztő részét ismertem meg a városnak; indiai, török, kínai ételbárok, kocsmák, drogériák sorakoztak egymás után. Én a főúton mentem végig, ami egy jó fél-háromnegyed órás sétát jelentett, de láttam, hogy a mellékutcákban végig szintén a bevándorlók titkos élete zajlik. Ezt a környéket még tüzetesebben felfedezem, csak elég szeles idő volt, illetve tartottam tőle, hogy rám sötétedik, annyira meg azért nem vagyok bevállalós –azért az nyilvánvaló, hogy nem ez Cardiff legelitebb negyede... Tény, hogy sok dolog olcsóbb azon a környéken, viszont ami meglepett, hogy nem láttam ruhaüzletet. Pedig arra számítottam, hogy az otthon megszokott indiai és török import bálás ruhák itt is megtalálhatók. De meglepetésemre méteráru boltok vannak helyettük. Abból viszont rengeteg. Hát ebből is látszik, hogy még van mit nézelődnöm a környéken. Na, de: megtaláltam a lengyel boltot. Hűű, tipikus kis „bót”, minden, amire csak egy itteni lengyelnek szüksége lehet, bezúzva egy sarki üzletbe. A hangulata az otthoni tízemeletesek alatti éjjel-nappalikra emlékeztetett. Viszont találtam több olyan fűszert is, amiket eddig itt még nem láttam (bár lengyelül volt ráírva, szóval egyenlőre csak kép alapján tájékozódtam, de majd beleásom magam a témába). És a nap fénypontja: Milka csoki lelőhely!!! Ugyanis szegény Egyesült Királyságban nem jellemző a Milka. Szóljon, aki érti! –hát így történt, hogy nagy örömömben nem vettem észre, hogy lefújja a fejemet a szél. És így történt, hogy gyakorlatilag az egész hétvégémet ágyban töltöttem félig ébren-félig álomban. De a szupertitkos és abszolút hatékony receptem ezúttal is bevált: fokhagymás méz, vagy mézes fokhagyma. Egy- egy nagy kanál reggel-este és azon túl, hogy a kutya nem jön a szagok miatt a közelembe, a betegség is elkerül.

Az elvesztegetett időn túl egyéb járulékos veszteségnek tekintem, hogy levertem az üveges kechupot, ami önmagában annyira nem is érdekes, viszont olyan szépen zuhant a csempére, hogy igazán sajnálom, hogy nem volt nálam fényképezőgép. Piros lett valamennyi különálló üvegdarab, ami a szélrózsa minden irányába szóródott szét. Ennyire már nem volt művészi az ablakmosáshoz felhasznált víz padlószőnyegről való felcuppogtatása, de beleszámítom az önmagam szórakoztatására eltöltött időbe. Ahh, lesz ez még így se!

Függelék

2011-02-17T17:43:00.001-08:00

Jónéhány olyan dologgal találkozom itt, amik a puszta kulturális/tradicionális különbségek miatt is jócskán színt visznek az életembe, valami miatt eddig mégsem kerültek említésre. Íme néhány gyöngyszem.

Azt mindenki tudja, hogy az autók a „másik” oldalon közlekednek. Azonban az elég megkavaró, hogy bármelyik irányba lehet parkolni. Szóval, itt nem jön rá az ember, hogy egyirányú utcába tévedt abból, hogy minden autó a másik irányba néz. Itt mindkét oldalon össze-vissza állnak. Úgyhogy az első napokban, mint egy őrült nézelődtem, mert itt nincs meg az „első pillantásra rájövök merről NEM fognak elütni” érzésem.

Egyébként Cardiffban nem csak az autók mennek fordítva, hanem azt hiszem, itt alapvetően minden fordítva van beszerelve: a kulcsot a zárba a recés oldalával fölfelé kell bedugni és a nyitási irányba záródik. A villanykapcsolót következetesen lefelé kell nyomni ahhoz, hogy felkapcsoljuk a villanyt, és nem azért, mert a derék villanyszerelő két sör között nem figyelt arra hogyan fogja a kapcsoló berendezést…

A mosdókagylón a hideg és a meleg víznek külön van a csap. Persze ezt sokan tudtátok, azt viszont nem biztos, hogy a közintézetekben is (egyetemi mosdó, szórakozóhelyek, pubok), úgyhogy mindenhol van helyes kis dugó, így mindenki pancsolhat kedvére.

Maradjunk picit a mosdóban; a vécében első alkalommal kínosan keresvén a gombot vagy madzagot arra kellett rájönnöm, hogy külön kilincs van felszerelve lehúzónak. Azaz arra a falra, amelyikre a víztároló (így hívják?) is fel van téve, arra a falra van szerelve egy kilincs, és teljesen külön áll magától a berendezéstől. Kicsit furcsa látvány, mert olyan, mintha egy másik ajtó lenne. De nem az… viszont az egyetemen olyan figyelmesek a diákokkal szemben, hogy a vécépapír tartókra ki van írva, hogy amennyiben elfogyott a papír, hívja segítségül a portát. És alább a porta telefonszáma. Ezt jelenti a királyi életminőség? :P

Személyes hülyeség: nem tagadom, egyszer sikerült kizárnom magam. J A szegedi koli úgy látszik annyira elkényeztetett, hogy elszoktam a kulcs használatától. Ott kapukód van, és az pont elég a boldogsághoz. Úgyhogy még az első héten előkelően bevágtam magam mögött az ajtót. Persze abban a pillanatban esett le a tantusz, hogy most megszorultam (ja, nincs csengőnk –nehezített pálya, hogy lehet hozzánk földi halandóként bejutni). Szerencsére amint épp magamba szakadtam volna, akkor hallottam, hogy az egyik lakótársam csörtet a lépcsőn, aki így megmentett.

Minden házban, és minden ház minden helyiségében van tűzriasztó. Tehát, amit első nap vettem illatosító szettet, azt nem tudom használni (erre szerencsére még idejében rájöttem –az egyik lakótársamat így látogatták meg előző félévben a tűzoltók). Persze jó ötlet, mert biztonságos, de, ha más dologra nem is gondolunk: ezek nem hallottak még a romantikáról?? Gyertya nélkül mit ér egy ábrándos lélek?! Plusz poén a riasztóval: időnként megszólal magától és akkor valakinek le kell caplatnia a földszintre és kikapcsolni. Szuperbiztos kis berendezés: akkor is segít, amikor nincs baj…de az éjszaka közepén is. Egy biztos: vele nem unalmas az élet.

„És most az időjárásról”: sokszor estem már abba a hibába (én naiv), hogy úgy öltöztem fel, amilyennek láttam az időt abban az órában, amikor elindultam. Pedig ezzel itt egyáltalán nem érdemes foglalkozni: ha gyűlnek a gomolyfelhők, akkor ugyanakkora esély van arra, hogy essen az eső, mint amikor ezer ágra süt a nap. Így esett le a tantusz: itt nem kapja meg senki azt a luxust, hogy a frontra hivatkozhasson, amikor fáj a feje, vagy rossz kedve van. „Hűha, jön a meleg, hisz 10fok van, most már értem mi a bajom” –na, ilyenkor szinte biztos, hogy hazafelé menet már didereg az ember. Szóval lőttek a meleg frontos sztorinak.

Slussz poén: itt vagyok Európa egyik legcsapadékosabb országában negyedik hete, és még mindig nincs esernyőm. Nem hoztam, mondván azt egyszerűbb itt venni. Csakhogy, ha esik az eső, akkor nem megyek el a boltig, hogy vegyek egyet, hanem gyorsan a suliba, vagy haza rohanok. Errefelé pedig nincs bolt. Egy ideig élt bennem a mindent túlszárnyaló dac is: azért sem. Nem vagyok hajlandó megadni magam a rossz időnek, hogy reggelente görcsösen kelljen keresgélnem az ernyőmet. Ez azonban már elmúlt. Ernyőm azonban még mindig nincs. J Na, de az most nem is kell az ágyba, úgyhogy nem rágom magam tovább a dolgon, inkább elmegyek aludni.

Sok puszi!

Tények...

2011-02-17T17:30:00.001-08:00

Az elmúlt pár napból most csak a legfontosabbakat emelném ki, mert a kevéssé változatos életem helyett inkább a világ változatosságáról mesélnék.

A hétvége lüktetése:

Piac: az 1700-as évek óta örvendeztetik meg az árusok a helyieket hazai frissességgel ezen a piacon, úgyhogy le a kalappal a történelmi hagyományok előtt, egyébként teljesen ugyanolyan, mint sok más piac a föld kerekén. Ami meglepő, hogy alig olcsóbb a nagyobb üzletláncoknál. Sőt, sok dolog drágább is. Arra viszont megfelelt, hogy kipróbáljam a helyi édességet: linzer-tésztája van, vagy valami hasonló, mert legalább annyira morzsolódott, mazsolás, illetve cukorral van megszórva. Semmi csoki… Viszont az emeleten ócskás vásár van, ami egy őslakos pösti gyerek számára szemet gyönyörködtető látvány; majd háromnegyed órát piszmogtam a kazetták és bakelitlemezek kötött. (persze ők is haladnak a korral: rengeteg cd is van, bár 7fontba kerül, ennyit meg otthon is elkérnek)

Múzeum: szép, a cardiffi méretekhez képest nagy, amúgy pici kis aranyos. Viszont maximálisan ki van használva, úgyhogy vissza kell még mennem, mert van még felfedezetlen sarok. J

Péntek: fél órán belül három otthoni baráti sms-t is kaptam, úgyhogy végül keresztbe tett ujjakkal ücsörögtem a telefon előtt, hogy ugye kapok még, ugye kapok még? :D jaj, nagyon jól esett!!! (már az sms és nem a keresztbe tett ujjak, tudom, hogy valaki belekötne…)

Vasárnap: életemben nem gondoltam volna, hogy pont azt a dalt fogják énekelni áldozás alatt a templomban, amit nekünk egész általánosban kötelező volt minden reggel és marhára utáltunk (Ubi caritas…), és 10 évvel ezelőtt egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy lesz valaha olyan pillanat, amikor örülni fogok annak, ha meghallom. Hát az nem kifejezés, hogy örültem; egyenesen hazaérkeztem!

Főzőcske: ti nem is tudjátok, mennyire finom zöldborsó főzeléket tudok csinálni! No, majd megtudjátok. J

Mérföldkő: beavatódtam. Ittam végre cappuccinot az egyetemen. Ez azért olyan fontos, mert Szegeden az automatás cappuccinozás a központi épületben egy sarkalatos pontja az életnek. Talán a népszokás kategóriába is sorolható, illetve vallási-antropológiai szempontból ősi rituális beavatási szertartás. Így, aki valamire való egyetemista akar lenni, annak kutya kötelessége legalább egy cappuccinot meginni az Égbemeredő Pénznyelő Kávéköpő Óriások (automata) árnyékában. És most itt is végre kipróbáltam! Ez a verzió olyan, hogy cuki kis gépekből kell „önkiszolgálni”, és a néninek fizetni. Jóval nagyobb egy adag, már nem is kávé méretű, viszont a fehér lötty, ami először folyik a pohárba, jobban hasonlított a tejre, mint otthon. Vagy ne kergessem hiú ábrándokba magam? A nagyobb adag viszont hosszabb pletyi-időt eredményez… J

És mindjárt a mese…

Fekete-fehér-színes

2011-02-15T11:59:00.000-08:00

Lógok egy mozgalmas csütörtökkel…ez a nap már korántsem mondható szürkének. Bár nehezen indult, mert annak tudatában ébredtem, hogy még meg kell csinálnom a szemináriumra a házi feladatot, ami elég piszmogós munka, úgyhogy inkább köszönettel ki is hagynám ezt a napot úgy ahogy van. Aztán felgyorsultak az események, mert ez az a nap, amikor gyakorlatilag folyamatosan iskolában vagyok. Viszont most a nap legváratlanabb élményét szeretném megosztani, ami a Religion and Gender szemináriummal kapcsolatos. A feladott szakirodalomhoz tartoztak kérdések, amikhez segítségképpen oda volt írva, hogy hányadik oldal körül találjuk a választ. Mikor megkaptam a tanártól az ímélt ezekkel a kérdésekkel, nem tudtam eldönteni, hogy ezt most csak nekem küldi (azt írta, hogy ezek a kérdések segítenek megérteni az olvasmányt), hogy a szegény kis külföldi diáknak ilyen szájbarágósan segítsen felismerni az összefüggéseket, vagy mindenkinek… Illetve inkább az első variációt tartottam lehetségesnek. Aztán az órán kiderült, hogy korántsem, és ami megdöbbentett, hogy a csoporttársaim még így sem igazán értették, hogy miről olvastak. Pedig igazán egyszerű feladatok voltak; felsorolni az olvasottak közül három konkrét dolgot, vagy definiálni olyan fogalmat, aminek a magyarázata szó szerint benne van a könyvben, tehát még csak nem is a saját szavaink szükségesek hozzá. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ezzel bárkinek is problémája lehet. Arról nem is beszélve, hogy olyan passzívak voltak, hogy én éreztem magam kellemetlenül. Persze aktívkodni azért én sem mertem. Így fogalmazódott meg bennem az elhatározás: adok még egy esélyt ennek a társaságnak, és, ha a következő csütörtökön sem bizonyítanak, átkéredzkedem a másik csoportba. Pusztán, hogy szadizzam magam… először is ők nem húszan, hanem tízen vannak, szóval nem tudok megbújni a tömegben, másrészt ebből kifolyólag mindenkinek kreatívabbnak és együttműködőbbnek kell lennie. Szóval valószínűleg intenzívebbek az órák, ami eleinte nehezebb, de remélem megtérül majd. Mindenesetre még nem írtam a tanárnak…de fogok!!!

Ja, képzeljétek, névsorolvasáskor a tanár teljesen tökéletesen olvasta fel a nevem. Szerintem tud magyarul, csak titkolja a gaz, hogy nehogy megkönnyítse az életem… Nem találkoztam még olyan külföldivel, aki az s+z-t sz-nek mondaná, és az ő-t nem o-nak. Ráadásul elsőre helyesen olvassa ki azokat. Valami csel biztos van a dologban… ugye nem állítottatok rám egy beépített magyar detektívet, aki tanárnak álcázza magát?!?!

ÉÉÉs délután betetőzött a boldogságom: volt róla szó, hogy néha lehet plakátokat fél áron venni, és az milyen jó dolog, mert némi bloutech segítségével otthonossá varázsolható a komor kollégiumi szoba… ahogy mentem át egyik órámról a másikra, megláttam egy táblán, hogy szeptemberig ez az utolsó nap, amikor ez a kedvezmény van. Úgyhogy iskola után szerintem háromnegyed órát egészen biztosan elbogarásztam a boltban. Sokan eszembe jutottatok, mert szinte mindnyájatoknak tudtam volna választani valamit (és legszívesebben választottam is volna…) : Mártinak Monet képeket, G-knek Ponyvaregényt, szegedieknek Jóbarátokat, albérletbe Chat Noir-t (Nóri, megvan még az a bögréd?), Dominak párizsi kávéházas utcaképet stb. Szóval mikor beléptem a terembe, az első kép, amibe belebotlottam New York építéséről az a híres fénykép volt, amikor 46 emelet magasban lógatják a lábukat a munkások. Eszméletlenül szeretem ezt a képet! Annyi minden mondanivalója van a számomra, hogy akár új blogot is nyithatnék… és most ott állt előttem óriásiban! Aztán beljebb már emberibb méretű plakátok is voltak, persze ez az építkezés volt az egyszerűbb, nagy méretben is. Aztán megtaláltam kisebb hosszúkás formában is, végül egészen kicsiben is. Najó, hát, ha ez ennyire akar engem, hogy minden stócban benne van, akkor egye fene, jó lesz egy kicsi. Úgyis kell vennem még egyet, ami színes, mert ez fekete-fehér és nagyon borongóssá tenné a szobát, szóval elég ez a picike ahhoz, hogy ne legyen baj, hogy kettőre is kidobom a pénzem…Mikor a színesek között keresgéltem természetesen szembe jött velem Klimt (nem iis, csak a festménye). Jaj, gyerekek, az alap, hogy nekem lesz Klimt a szobámban; a szó szoros értelmében bearanyozza az ember életét...hehe. És már épp kerestem volna, hogy hol láttam picike New Yorkos képet, amikor megszállt az igazság: egész életemben, mindig az „én megelégszem ennyivel” tézist követtem. De hát basszus, itt vagyok életem valószínűleg egyik legnagyobb útján, és én úgy hiszem, hogy egyetlen egy életem van. Mégis mire várok? Egyébként meg örökre bennem maradna a pici rossz érzés, hogy „elhozhattam volna AZT…”. A döntés megszületett: „az óriásposztert kérem kérje az eladótól” :D :D :D - hát így alakult, hogy bár esett az eső, szürke, hosszú és tanulós napom volt, végül mégiscsak kipróbáltam, hogy tud-e még egy felnőtt ember örömében ugrálni az ágyon… J

De nehéz az iskolatáska

2011-02-11T15:44:00.000-08:00

Az első gyatra nap.

- Szia Kislányom, na mi volt ma?

- Semmi.

Mindenki ismeri ezt az annyira tipikus párbeszédet, mert mindenkinek az életében előfordul. És nincs menekvés előle, még kétezer kilométerre otthontól is megtalál. Fejben.

Szóval az egyetemi élet itt is hasonlít abban az otthonira, hogy, bár élvezetesek az órák, de néha mégis átfordul a „rém unalmas”- kategóriába. Illetve nagyon leszívja az agyamat a folyamatos koncentrálás. Ami szerencse, hogy a vallási tárgyaim tanárait értem a legjobban, a másik két általános tárgyamat pedig jóval kevésbé (ez már kevésbé szerencsés). Viszont azok annyira nem fontosak, bár tény, hogy belőlük is kell beadandókat írnom. Ja, azért egy jó dolog volt: felismertem, hogy az egyik tanár Aquinoi Szt. Tamás Istenérveit magyarázza és rém büszke voltam magamra. Végtére is valamikor nekem is megadatik, hogy az legyek. J Ez a hangulatomon viszont csak pillanatokra változtatott. Estére jó ramatyul is lettem, de persze aludni nem tudtam, mert a spanyoloknál este 11után kezdődik az őrültek háza. Egyetlen mentsváram a The Tudors című sorozat, amire az utóbbi időben rákaptam (hallod ezt, Gergő –a Te hatásod!). Bár tudnék róla mondani negatív kritikát is, mégis élvezem, hogy kosztümös, és 50 percre kiszakít abból a századból, amiben épp pörgésre kényszerít a sors. Viszont az eddigi lötyögés megbosszulta magát: a csütörtöki szemináriumra még a fele olvasnivalóval elmaradtam. Úgyhogy a szerdám elég vizsgaidőszak-hangulatban telt, bár jóval kevesebbet teáztam a konyhában, mint akkor szoktam…Délelőtt 10-től este 7-ig folyamatosan olvastam/ fordítottam. Aztán amikor kész lettem, és megnéztem végre az íméljeimet, akkor vettem észre, hogy írt a tanár, hogy az alábbi 6kérdésre válaszoljunk másnapra. Na ne! Ha nekem még egy árva betűt kell olvasnom Geertz-től, akkor én hazáig szaladok, nemhogy ebből a 45 oldalból még bogarásszak a tanárnak bármit is. Úgyhogy másnap reggel folytathattam a befejezettnek hitt munkát. A harmadik szürke nap.

Még jó, hogy a történetnek, amit az élet ír, még nincs vége…! J

Jó éjszakát!

Ui: újabb liftet fedeztem fel az egyetemi épületben –annyira izgi! :D

Kütyük

2011-02-11T13:51:00.000-08:00

A szép tavaszi idő úgy látszik itt divat. Rengeteget süt a nap, és egyáltalán nem érzem azt, hogy a szomorú, szürke, esős Egyesült Királyságban lennék, ahogy arra felkészítettek otthon. Nagyon nagy mázlink volt vasárnap is, mert a magyar srác (o ó, nem kérdeztem még meg, hogy hivatalosan is bekerülhet-e mesém szereplői közé…), szóval elkalauzolt egy-két helyre, így végre megláthattam a Roath tavat, amit a múlt héten hiába kerestem…ja és újabb mókusos élménnyel gazdagodtam, mert, bár a vállamra nem ülnek, de nagyon kis bátrak, úgyhogy közel lehet hozzájuk menni. Jó volt végre a szabadban lógni, mert alapvetően egész nap ülök valahol –iskolában, a gép előtt, vagy egy hivatalban várakozva. Bár ez utóbbi szerencsére már egyre kevesebbszer fordul elő. Azért persze hétfőn még volt két köröm a bankban a bankkártyás kaland miatt. Elmentem, hogy előadjam: egyetlen számlanyitás, két kód, két kártya - csupa megfejtetlen titok. A lány elkérte a kártyáimat… a szerződésemet… a diákomat (mint fényképes igazolvány). Lehúzta a kártyáimat a kis ellenőrző szerkezetén. Babrált, majd kitalálta, hogy nem tud mit mondani, mert kell neki az útlevelem is, ezek az iratok sajnos nem elegendők, bár a szerződést nyilván csak útlevéllel tudtam kötni, de az nem számít, menjek vissza délután, akkor majd megmondja mi van. Így hát ebéd után visszatértem és egy idősebb asszony vette át az ügyem. Kiderült, hogy itt az a módi, hogy két számlát adnak automatikusan mindenkinek, akkor is, ha csak egy szerepel a szerződésben. És a másik számlaszámomat még én sem látom, csak, ha regisztrálok a honlapon. Ezért van két kártya is: mindkét számlához egy. Azért van ez így, mert a „másik” számlán tartják az emberek a sok pénzüket, és az ahhoz tartozó kártyájukat otthon, a párnájuk alá teszik. Az alap számlára meg mindig annyi pénzt utalnak, amennyit nem féltenek. Így, ha elvész a forgalomban lévő kártyájuk, akkor nem veszítik el a pénzük nagyobbik részét, és amíg kiállítanak egy következőt, addig is ott van a vésztartalék. Hát ilyen cselesek Ők. Már csak annyit nem értek, hogy ezt a lakótársaimnak (akik szintén ennél a banknál vannak) miért nem így csinálták, de ebbe már nem bonyolódnék bele. Örülök, hogy végre a saját rendszeremet megértettem, nemhogy még másokét…

A következő találmány, amivel megismerkedtem a mosógép volt. Végre kipróbáltam milyen az, amikor az amcsi filmekben mosodába járnak az emberek és mindenki szeme láttára pakolásszák leggázabb ruhadarabjaikat, és persze már csak az a mosógép marad a főhősnek, amiből az előbb az ordenáré rosszarcú hajléktalan vette ki a pólóját. Oké, ez volt az izgi rész, ámde költői túlzás. Valójában egy kis házikót képzeljetek el, hozzáépítve az egyik lakáshoz. A mosógép 2fonttal működik és körülbelül ¾ óra alatt megy le egy mosás. Akkora a dobja, hogy Ágika tuti beleférne, de talán még én is. Ezután pedig a szárítás kötelező. Úgyhogy az újabb egy font és újabb ötven perc. Így jól elment az időm (nem kell ott ücsörögni mellette, de azért illik időben visszaérni, mert 1. ne foglaljuk egymás elől a gépeket, 2. bárki ki tudja nyitni, és aggódom, hogy lába kél a holmimnak).

Ami még új gondolat és szorosan a hétfőmhöz tartozik, hogy az este folyamán rengeteget skypoltam, és rájöttem, hogy ez nem lesz túl jó hosszú távon. Egyébként eszméletlenül és elmondhatatlanul jó volt, hogy végre újra belecsöppentem a kolis életbe kicsit és végre több emberrel is tudtam beszélni!!! De azt hiszem limitálni fogom a beszélgetéseim idejét. Mert semmi más dologra nem maradt aztán időm –persze ebben a saját akaratgyengeségem jelentős szerepet játszott. Na majd kitalálok valami megoldást.

+egy érdekesség: hazafelé menet elmentem a magyarok háza előtt. Az egyik lakótársuk épp az ajtóban beszélgetett valakivel és csak odaintettünk egymásnak meg beszéltünk pár szót, aztán mentem tovább és az jutott az eszembe, hogy ez teljesen olyan, mintha egy faluban élne az ember –mindenki az ajtóból biccent a másiknak, de éli a saját életét. Én legalábbis így képzelem el. Ez otthon kivitelezhetetlen. Kivéve a koliban.. ;)

csokika

Folyt. Köv.

2011-02-09T12:03:00.001-08:00

…Szóval pénteken olyan szorgalmas voltam, hogy az élet megjutalmazott; estére hivatalos voltam egy magyar névnapozásra. Persze „csak” négyen voltunk magyarok, de egyelőre számomra az itteni élettel összeegyeztethetetlen dolog hús vér magyarul beszélő embert látni, úgyhogy fantasztikus kuriózumnak tartom! De ezen mindenképp változtatni fogok! :D Persze azért tudom, hogy nem lehetek „antiszoc”, és nagymama koromban valószínűleg sajnálnám, ha most nem döngetnék szélesebb kapukat is a világ felé. Mindemellett azért jócskán vegyes volt itt is a társaság, de –főleg a csütörtöki spanyolos estém után- szembetűnő volt a hazai mentalitás. Iszogattunk, játszottunk (haj, érződött azért játék közben, hogy egyelőre a mosolygás jobban megy a beszédnél, de hát legalább dupla izgalom…), csocsóztunk –semmi üvöltözés és semmi ablakban táncolás. Plusz egy szociológiai érdekesség: tény, hogy a magyaroknál még mindig tabu téma a vallásosság kérdése, illetve, ha nem is tabu, azt hiszem nem tudják/tudjuk még hogyan kezelni. Mivel az elmúlt három hétben elég sok embernek mutatkoztam be, így szinte mindenkivel szóba került, hogy vallással kapcsolatos dolgot tanulok. Emlékszem, első héten, amikor egy kanadai lánnyal beszélgettem, ennek hallatán rögtön megkérdezte, hogy amúgy katolikus vagyok-e és fogok-e itt is közösségbe járni? Ez meglepett, mert nem titok, hogy aktív vallásgyakorló vagyok, de otthon nem kérdezgetik egymást ilyen nyíltan az emberek. Vagy később a spanyolok a magyarok vallásosságáról érdeklődtek. Egyedül a honfitársak esnek nekem, vagy kerülik kínosan a témát. Persze nem baj, mert végtére is mindenki otthonról hozza a kultúráját. Kíváncsi vagyok ez a távoli jövőben milyen irányban változik majd? Elhatároztam, hogy nyitott maradok a kérdésre.

Ennek az estének a hozománya a szombat este. Persze azért a két este között (és két nagyobb lendületű olvasás között) voltam kicsit a levegőn is. Lhachtalion, kérlek találd ki hol? ;) :P (megfejtés alább).

Szóval a magyarok egyik lakótársa (egy amerikai lány) elhívott engem szombat estére valahova… kérdezte, hogy mennyire ismerem itt a pubokat, és miután töredelmesen bevallottam, hogy eddig nem éppen az ivászatról szólt az életem, gondoltam most ketten-hárman beülünk valami kiskocsmába. Így el is mentem a legkényelmesebb kis narancssárga pulcsimban, farmerban, ahogy az ugyebár szokás. Mikor odaértem, akkor fogadott a meglepetés: legalább tíz ember volt már a lakásban (ez volt a gyülekező pont –akinek nem lenne egyértelmű), a lányok mind kisestélyiben, fiúk lazán, elegánsan és férfiasan ingben, lakkcipőben. Az első kényszeredett mosoly után még az is megtudtam, hogy nemsokára jönnek értünk a taxik, mert, hát megyünk a BELVÁROSBA!!! Csak előtte elszaladtak páran a közeli automatához kivenni pénzt estére…Hát, ha mi most kaszinóba megyünk, egy életre nem felejtem el ezt a napot –nekem még működő bankkártyám sincs… (amúgy a bankkártya-ügy külön történet, majd jön az is; roppant tanulságos). Végül kiderült, hogy itt mindenki a legjobb ruhájában (és a lányok a legmagasabb sarkú cipőikben) megy el egy szimpla szombat esti ereszd el a hajamozásra. Úgyhogy úgy határoztam, Juliska megmutatja, hogy 1. a magyar lányoknál nem a ruha teszi az embert, 2. miért is előnyösebb nadrágban és kényelmes felsőben élvezni a szombati szabadságot? Juliska megmutatta. Probléma megoldva. ;) Ettől függetlenül én jöttem el leghamarabb (nem tehetek róla; öreg csontjaim…), de ez lehet, hogy azért is történt így, mer az italok itt 1000forintnál kezdődnek. Linczike, itt Te sem lennél alkoholkirály… Ennek persze inkább az előnyös oldalát látom. Nincs mit tenni, kezdek egy nyugodtabb életszakaszba lépni. De hát ezen az olvasóim nagy része már túljutott, úgyhogy nem is pazarolnék rá több szót.

Még mielőbb befejezném, belekezdek a „Csodálatos kártyaszaporítás” című bestsellerembe: csütörtökön végre megkaptam a leendő bankkártyám pinkódját levélben Aztán még egyszer. Hát bizony két különböző kód volt. Aztán pénteken végre megkaptam a kártyámat is. Aztán szombaton kaptam egy újabb kártyát és persze nem lehetett tudni melyikhez is tartozik a szerződésben leírt számlaszámom (mert, hát ugye én egyetlen számlát nyitottam, tehát egy számlaszámom is van. Ellenben két totálisan különböző bankkártyám.

Egyedül a nevem egyezett mindenütt). No majd jön a megfejtés is…

Sok-sok pusszantás!

Megoldás, hogy mit csinált Julcsi szombaton: barangolt a Tescoban –najó, vásároltam is. Ez van, ha ez ember eszik…

Úgy hívják, hogy élet.

2011-02-06T15:22:00.000-08:00

Mindenek előtt bocsánatot szeretnék kérni a nagy elmaradásért…

Az utóbbi időben két fontos területen történt változás az életemben (és meglepő, de nincs összefüggés a kettő között, bár így lenne logikus…). Szóval beindult a tanulás, illetve a szociális életem ugyan még koránt sincs a megszokott állapotában, de kezd kikupálódni (kopp kopp kopp).

Minden azzal a bizonyos csütörtöki nappal kezdődött… Kedden ugyebár megvoltak az első óráim, még, ha kicsit nehézkesen is akart befogadni az egyetem. Azonban a szemináriumok csütörtökön vannak, így az igazi megmérettetés, illetve a tanulásos része a dolognak ekkorra tevődött. Jó, persze teremkeresgélés –ez az életem részévé vált, talán már némi bája is van – azért még volt. Az óráim nagyon-nagyon érdekesek! És a tanáraim is iszonyat barátságosak, közvetlenek a diákokkal, élvezetesek az órák, és látszik rajtuk, hogy nem kényszerből tanítanak. Ez otthon sajnos nem mondható el; jópár olyan kurzust végigszenvedtem, ahol a tanárnak púp a hátán a tanítás, csak kötelező, ha az egyetemen akar kutatni. Ja és nem csak az éves tematikát kapjuk meg (ettől voltam elájulva kedden), hanem minden órára írnak külön-külön, és ez sokat segít, hogy tudjam követni az óra menetét. Persze felveszem a biztonság kedvéért az óra hanganyagát, de még nem használtam. Azt hiszem maga a tudat ad biztonságot, hogy bármikor visszahallgathatom.

A szociális életem (első rész):

Este elhívtak egy spanyol házibuliba. Kriszti, nem tudom Te hogy bírtad, amikor kinn voltál fél évig, mert nekem konkrétan fájt a dobhártyám az este után… akkor is ordítanak, amikor totál semmi okuk nincs rá. Azt hittem megszoktam a családban a görögös felfordulást, de azért Drága Rokonaim, próbáljunk meg a görög lagzi szintjén maradni. ;) Egyébként nagyon barátságosak és befogadók és ahol ők vannak, ott van buli, ez egészen biztos. Bár nem kellett szégyenkeznem, mikor az amatőr szambatudásommal közéjük álltam, és az is biztos, hogy a szegedi barátaimmal tovább bírjuk az iramot, mint ők. Mi tagadás, nagyobb az átlagsúlyuk pár kilóval…Iszonyú, hogy mindig a sztereotípiákba futok, amit nagyon utálok, úgyhogy majd leépítem magamban, hogy igenis az egyének számítsanak, de elég sok belőlük tényleg igaz.

Ami különleges élményt adott: képzeljétek, volt a társaságban egy vak srác is –ő is Erasmusos diák. Nagyon jó volt látni, amilyen lazán és természetesen kezelték; mindenki figyelt rá, illetve természetesen ő is szerepelt a fényképeken stb. Aztán mikor átmentünk egy szórakozóhelyre, én kísértem át. Ha mentünk valahova, mindig fogta valakinek a karját. Beszélgettünk, illetve néha mondtam, hogy most fel vagy lelépjen, lépcső, stb. Nagyon felnézek rá, mert szerintem iszonyat nagy bátorságra vall, hogy ilyen lazán tudja kezelni az életet. Mikor táncoltunk, akkor pedig ott állt velünk ő is ugyanúgy, persze akkor azért mindenki jobban figyelt, mert nagyon könnyen elvesztik egymást az emberek, még, ha alapból látnak is. Én még nem kerültem közvetlen kapcsolatba nem látóval, és hihetetlen nagy élmény volt most! Nagyon hálás vagyok az életnek, hogy ennek részese lehettem!

Ami az enyém, az nem másé.

Nagy igazság, főleg, mert elvesztettem az egyik kedvenc sálam (szerintem én vagyok az egyetlen ember, aki még sálat hord Cardiffban –megőrültem?? pedig már 10fok van!!!). Vitatkoztam egy jót a ruhatáros lánnyal, hogy nem velem van a baj, egészen pontosan emlékszem, hogy abban jöttem, de nem tudtam meghatni. Úgyhogy elgyászoltam (mármint a sálamat. A ruhatáros nőt élve hagytam –csak a félreértések elkerülése végett). Aztán elindultunk hazafelé. Ééés a bulihely előtt megláttam egy fiú nyakában!!!! Ééés –bár nem könnyen –de sikerült leimádkoznom róla! Visszaszereztem. Bár büdös volt… de most azt hiszem szorosabb lett a kapcsolat köztünk. J

Ennek örömére a péntekemet ellógtam. Pedig itt már 3órakor bezárnak a szórakozóhelyek, szóval hamarabb kerültem ágyba, mint ahogy számoltam eredetileg. Bár ez a lógás része nem egészen igaz, mert elkezdtem olvasni a kötelezőket a szemináriumokra. Egyelőre kellemesen csalódtam magamban, mert a könnyebbel kezdtem, és így sikerélményem lett, ami miatt meg további ambícióm. Ez volt a terv.

Most abbahagyom, mert az izgalmas részeknél kell abbahagyni, és most az következik.

Addig reklám…

Puszik J

Iskolásat játszom

2011-02-06T15:13:00.000-08:00

Szerdai pótlás…ezt szerdán kezdtem el írni…de már a további elmaradásaimat is mindjárt behozom.

Reggel még nem volt valami biztos az élet –még mindig. Eddig a napig (szerda) kellett eldöntenem, hogy mi az utolsó tárgy, amit felveszek a többi mellé. Volt egy vésztartalék, de azt nem nagyon akartam, úgyhogy megbeszéltük a titkárnővel (úgy látszik Ő a főszereplője lassan a mesémnek), hogy 9-kor találkozunk, és csak akkor kell bemennem a 10-kor kezdődő órámra, ha nem sikerül helyette mást találni. Kettőnk közül nem én nem voltam 9-kor a tanszéken… Az idő suhant, de az utolsó pillanat mindig sokat változtat az ember életén (ugye Sajti?) –kinéztünk egy frankó kis 10kredites tárgyat, már csak a hivatalos procedúra volt hátra. Mondjuk csak késő délutánra vált biztossá, hogy tényleg sikerült-e felvennem, de azt hiszem, kezd a lelkem hozzászokni a bizonytalanságokhoz. (de ezt lekopognám –nem akarok több bizonytalanságot). Így megvan a végleges órarendem! Ímé az óráim: Religion and science, Religion and Gender, 20. századi gyerekirodalom és Walesi kultúra és folklór. Tetszenek, de azért még jócskán homály, hogy mennyire fogom szeretni azokat. Igaziból a csütörtöki napon múlik minden, mert akkor lesznek a szemináriumok is. De az a taktikám, hogy nem gondolok bele a nehézségekbe, és a „nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam” elvet igyekszem követni. Persze tudom, hogy nem lehetetlen, viszont szemléletes a mondás. Úgyhogy szépen rendet raktam a hivatalos papírjaim között (ciki lenne felfogadni személyi titkárt? Én nem bírom ezt a halom papírt…), úgyhogy most majdnem olyan szépen átlátható, mint ahogy Márti cuccai szoktak lenni –gondoltam is Rád, hogy büszke lennél, ha látnád. J Ja, nagyon jó ötletnek tartom: minden tárgyból csináltak a tanárok részletes leírást, hogy milyen követelmények vannak, teljesítés feltétele, mi a pontos tematika (óráról órára minden kötelező irodalom, napi téma, óra célja stb). Nem tudom, hogy ez más otthoni egyetemen van-e, nálunk a tanszéken nem jellemző, úgyhogy elhatároztam, hogy, ha hazamegyek, javasolni fogom ennek a bevezetését. Ezek segítségével esett le a tantusz, hogy van pl. olyan tárgyam (Rel.& science), ahol nem vizsga lesz, hanem 2db 3000szavas beadandó. Ez a „nem közvetlenül égek” kategória, ami valamelyest megnyugtató. Illetve holnapra már kell is olvasnom, úgyhogy ittlétem alatt először rávettem magam a tanulásra. Fordítottam egy keveset, ami bár roppant nyögvenyelősen ment (úgy 2és fél-3 óra az életemből), de meghagyta a reményt, hogy képes leszek hozni a szintet. Kiszámoltam: év közben, ha minden nap fordítok 10oldalt, akkor mindent el fogok tudni olvasni, ami hétről hétre a szemináriumokra kell. Hát… néha azért majd kérdezzetek rá, ha nem lenne elég a saját lelkiismeretem, szükségem lenne a Tietekre is.

Őrület: kötelező volt megvenni egy könyvet. 22 font volt diákkedvezménnyel!!! Azt hittem kiesnek a szemeim, amikor meghallottam. De hát a világ követel…

Kapaszkodom a húrokba…

2011-02-02T14:52:00.001-08:00

Ismeritek ezt az Ákos számot?:

„Gitárommal a kezemben egy szakadékba nézek,
Kapaszkodom a húrokba, mert lezuhanni félek,
Hisz´ hív a mélység, egyre jobban, ha magam lennék, elbuknék,
De míg a hat húr kitart, addig én is bírom még...” ? -ez a refrénje, ami a mai (keddi) napomat végigkísérte.

Azt hiszem megadom magamnak azt a luxust, hogy néha rosszul érezzem magam, bár tény, hogy túl rövid hozzá az élet…

Miután hétfőn megcsinálták végre az egyetemi internetes felületem (SIMS –ez az itteni ETR, vagy Neptun), azt mondták, hogy azért ellenőrizzem le a biztonság kedvéért, hogy tényleg bejön-e. Így reggel be is léptem. Csakhogy nemhogy rosszul jelent meg, hanem teljesen le volt zárva az egész rendszer, szóval már nem lehet változtatni az adataimon, az állapotomon, nem tudok órákat sem felvenni. És mivel hivatalosan még ezeket nem tettem meg (bár tény, hogy önhibámon kívül, de ezt mondogathatom a gépnek…), így gyakorlatilag az egyetemi rendszerből hullottam ki. Jobban mondva bele sem kerültem. Úgyhogy még az első infarktusom előtt berohantam a tanszékre és lelki szemeim előtt már lebegett, amint pakolok hazafelé, majd otthon pengetem vissza az ösztöndíjamat az Erasmus irodának, és végül végignézem, ahogy a szüleim az ÉN baklövésem miatt éhen halnak. –nem, ez akkor korántsem tűnt drámázásnak. Főleg azután, miután a rohanástól kipirosodott fejemmel közölte a titkárnő, hogy szíveskedjek visszafáradni délután fél 4-kor, mert most nem érnek rá velem foglalkozni. Tényleg kétségbe voltam esve! Mindemellett kizárt, hogy én délutánig várjak! Elmentem az Erasmus irodába, ahol végül megoldották a rendszer hibáit. Maradhatok, nem taszít ki a város és nem vallok kudarcot két hét után önmagam és az egész világ előtt. Így megnyugodva indulhattam életem első cardiffi órájára.

Még előző nap váltottam ímélt az oktatómmal, aki pontosan leírta, hogy melyik épületben, hányas számú teremben leszünk. A biztonság kedvéért kiírtam az ímélt és megmutattam az egyik lakótársamnak, meg aztán a portásnak is, hogy nehogy rossz órára üljek be. Meg is találtam: egy kémiai kutatólabor volt a teremben. –az öreg enyhén szólva félreinformált. Kóvályogtam, de sehol semmi bölcsészetre emlékeztető dolog nem volt, úgyhogy gondoltam visszamegyek a btk-s épületbe és megnézem ugyanazt a teremszámot. –nyertem! Bár addigra elment az óra fele… de végül a tanár mondta, hogy sajnos összekeverte a csütörtöki órájával, amikor írta az ímélet nekem. Hát ez volt életem első órája külföldön…Nem ilyenre számítottam. A másikról pedig már csak 5percet késtem, mert a titkárnő rossz teremszámot adott, de azt már simán korrigáltam –én a rutinos eltévedők és megtaláltatottak gyöngye. :P Jó hír: sikerült felvennem a 20. századi gyerekirodalmat, köszönöm mindenkinek, aki nem felejtette el!

Szóval elhatároztam: kapaszkodom a húrokba, és nem vagyok hajlandó csak úgy felszívódni innen az egyetemről úgy, hogy ki sem próbáltam milyen küzdeni az itteni rendszerrel –legalábbis, amíg sikerül kapaszkodnom.

Még egy köszönet: ma többen ápoltátok a lelkem, miattatok sikerült pozitív hangnemben zárnom a soraimat, köszönöm ezt is!

Illetve: plusz egy vicc: délelőtt szakadt az eső. Erre felkészülve még otthon a kőbányai bazárban vettem magamnak egy roppant sikkes gumicsizmát. Kopog a sarka, úgyhogy néhány élesebb fülű hímnemű egyed automatikusan a kopogó sarkok után fordul. Azt hiszem a mai napon egyik hátraforduló sem kockás gumicsizma látványára számított –az arcuk megért pár nevetgélős pillanatot.

sok sok puszi mindenkinek!!!

Hirtelen múló hétfő

2011-02-02T14:05:00.001-08:00

Ej, már messze volt az, de mindenképp említésre méltó két okból is. Az egyik, hogy képzeljétek, találtam egy olyan liftet a tanszéken, ami egyből a tanulmányi irodához visz (persze csak felfelé közlekedik, az oldalsó irányokat még mindig nekem kell megtenni…-elmaradott világ ez egy szájberlánynak :P ). (az, hogy miért kell ennyit rohangálom már nem olyan nagy élmény; a tanszéki titkárnő nagyon aranyos és csuriban van az ujja, hogy sikerüljön az összes tárgyamat felvenni, csakhogy miatta kell fél naponta megváltoztatnom azokat.) A másik pedig, hogy MEGÉRKEZETT A BŐRÖNDÖM!!! Anyu ugyanis elküldött még néhány cuccomat egy fuvarozó céggel (köszi Dotti!!!), és már elfelejtettem miket pakoltam bele, úgyhogy most minden a meglepetés erejével hatott. Végre itt van a kockás plédem (a szegedi), meg Béla, a hálótársam (ikeás, ufó –Gábor, emlékszel? (nyugi Gáborok 90% százaléka, nem gáz, ha nem emlékeztek, mert majdnem olyan sokan vagytok, mint Attilák, szóval az én rettenthetetlen agyvelejű unokabátyámra gondolok most, és az kizárt, hogy Ő nem emlékszik…). És és és és három csomag pirospöttyös túró rudolf is! Álom… egyébként nem is gondolnátok, hogy mennyire felértékelődnek ilyen esetekben az otthoni ízek, színek stb .Szóval a Bibliától a Nők Lapjáig, a túrabakancstól a nylonharisnyáig tökéletesedett a mini háztartásom. És mindezt az koronázta meg, hogy Domival és Apuval konferenciabeszélgettünk miközben pakoltam, úgyhogy volt kis gitározás, rádióhallgatás, fallabdázás, szuttyogás a háttérben –a virágos lelkem csak úgy ujjongott!

Így most virágos puszikat küldök egy szeszélyes városból

Béke…

2011-02-01T15:07:00.001-08:00

Vasárnap.

Elkettyenve ébredtem. De ez érthető…a vasárnap ugyanis amióta az eszemet tudom a család jegyében telik. Ha más nem, de vasárnapi ebédre hazaesni kötelező. És ezt most a szó nemesebbik értelmében mondom. Ha úgy vesszük a vasárnap nyugvópont az élet forgatagában. Aztán az emberre egyszer csak rászakad a felismerés –vasárnap szerettek nélkül. Mondjuk pár milliárd ember túlélte már; túlérzékeny lehetek, ez van. Miden esetre beterveztem magamnak egy misét, mert megfogadtam, hogy elmegyek, meg mert program és végső soron kíváncsi is vagyok…

Hát nem tudom, hogy tényleg kettyent volt-e az idős atya, de, hogy nem úgy kezdődött a mise, mint szokott az egész biztos, és kb. 5perc elteltével benyögte, hogy „jja, most nem ádvent van!” –a felismerés után (ti. úgy másfél hónappal le van maradva a kisöreg) korrigálásra került sor. Szerencsére többen koncelebráltak, úgyhogy csak a zárszavak maradtak neki. J Minden esetre valamiért füstöltek és ezért ugyanolyan illat volt, mint otthon és nagyon-nagyon jó érzés volt!!! Egyébként érdekes, mert sokkal több idős férfi volt a templomban, mint nő. Otthon ugyebár ez pont fordítva van. Lehet, hogy csak azért, mert 11 óra volt és a nők olyankor főzőcskéznek otthon, vagy pedig itt tényleg mások az arányok. Illetve rengeteg fekete bőrű volt. Heten ministráltak és csak az egyetlen kissrác volt echte walesi…

Aztán kiszabadultam a természetbe és megmenekült a lelkem! Elhatároztam, hogy nem leszek tipikus turista, és a városnak azokat a részeit keresem fel, ahol valójában élnek. Így jutottam el az újépítésű családi házas negyedbe (ami természetesen teljesen ugyanolyan, mint a régi, mert, hát itt mindent ugyanúgy csinálnak, mint ahogy azt az őseik tették…), egy mesés parkba, és egy gyönyörűséges temetőbe. Ez utóbbiban ugyan nem élők voltak, de hát a temető is az élethez tartozik. Vakítóan fényesen sütött a nap, a sírokon megcsillant a fény, mókusok szaladgáltak és madarak csiripeltek, mintha tényleg az ajtóban dübörögne a tavasz. Nem volt ám egyáltalán szomorú hangulata, mert nagyon szépen ápolt volt, széles ösvényekkel. Hál’ Istennek kicsi koromban Apu megtanított, hogy a temetőbe nem csak szomorkodni lehet járni. Úgyhogy itt, a temetőben visszatért belém az élet. J Sok-sok fényképet csináltam, amit majd egyszer Rátok ömlesztek valamilyen formában. Annyira elememben voltam, hogy még az előző napi méregerős borsos csirkémet is feltunningoltam, úgyhogy kifejezetten finom lett. És a zárszó: hogy fáztam-e? Igen. Az angolok tényleg csak szombatonként fűtenek…

Szabad szombat

2011-01-30T12:16:00.000-08:00

…Szóval az ébresztőórámat nem állítottam be –viszont elfelejtettem lekapcsolni a szomszédaimat…hajnali fél 5-től ugyanis a falszomszédom –ez már a mellettünk levő lakáshoz tartozik- kamatoztatni próbálta popzenei tudását. Hát én nem szavaznék rá a megasztárban. Minden esetre óriási mázli, hogy hoztam füldugót, amitől bár rózsaszín lesz a fülem, de legalább alszom. Viszont nem kis örömömre az angolok szombatonként fűtenek –csakhogy kerüljem a sztereotípiákat :P Úgyhogy végre egyáltalán nem fáztam!!! Így telt a délelőttöm a szent punnyadás jegyében. Aztán felkerekedtem, hogy vizsgázzak önmagam előtt: eljutok-e a tescoba egyedül, azon az útvonalon, amit még hétfőn mutatott a magyar srác? Nem olyan könnyű ám erre felé eljutni egyik pontból a másikba, mert a várost hosszában szeli át a vonat, és bár minden kacskaringós út vezet valahová –itt ez mégsem igaz. Rengeteg utca zsákutca, mert nincs mindenhol alul- vagy felüljáró. Végül 25perc alatt odaértem. És a délutánomat jóformán ott is töltöttem… kitaláltam ugyanis, hogy felírom a lehető legtöbb számomra alap élelmiszer árát a közelemben lévő boltokban és összehasonlítom azokat. Ugyanis egyáltalán nem érzékelem a font súlyát. Az ember euróba átvált néha, vagy inkább eurót forintra, hogy tisztában legyen az inflációval. Svájci frankot, hogy siránkozhasson a hitelei miatt, esetleg dollárt, hogy otthon érezze magát a világban. Na, de fonttal mikor találkozik az egyszeri magyar leány? Meglepődve tapasztaltam: a sajt, a paradicsompüré, csirkecomb, tescos sonka mind olcsóbbak, vagy hasonló árban vannak, mint itthon. Tekintve, hogy keresnek vagy négyszer annyit, mint mi (és nem költenek fűtésre…), azért nem gondolom, hogy olyan rossz életszínvonalat képviselnek… Véletlen egyébként a Tescoban sincs: megint összefutottam egy olasz lánnyal (becsszó, hogy csak négyen vannak és nem egy egész kolóniáról mesélek időnként…), szegénynek nem szóltak még otthon, hogy a szobája nem lesz minden földi jóval felszerelve, úgyhogy amikor megtaláltam az étkészletek között bolyongva, kétségbeesetten pakolt mindent a bevásárlókocsijába. De megnyugtattam, hogy nem csak vele szúrt ki az élet; ez itt természetes.

Miután hazacipeltem legújabb kincseimet, találkoztam a negyedik lakótársammal is. Talán még nem is meséltem kikkel és hogyan élek együtt. Az emeleten van három szoba és a fürdőszoba. Ezen a szinten vagyunk ketten lányok, egy cseh származású, de kanadai lány (aki jogot tanul és nem mellesleg amikor kicsípi magát úgy néz ki, mint Nicole Kidman –na fiúk, meglátogattok?:D ) és én. Illetve egy angol közgazdász fiú javítja a nemek arányát. A földszinten pedig egy közös helység (amit nem használunk, csak pakolásra), a konyha és két spanyol srác. Szóval a másodikkal találkoztam most, mert eddig otthon volt. Azért érdemel helyet itt az említése, mert egész héten bármilyen emberrel beszélgettem, egész biztos, hogy megjegyezte: „te jó ég! Te vagy ANNAK a spanyolnak az új lakótársa?” vagy „hű, ugye a jövő héten jön vissza, nem tudod?” és mikor megkérdeztem, hogy miért kérdezi tőlem ezt az összes ember, akkor azt a választ kaptam, hogy „hát ŐT mindenki ismeri!!!!”. Ezért kíváncsi voltam ki az, akinek a fényében fürdőzhetek az elkövetkező pár hónapban. Na, hát a felhajtás mértékéhez képest nem egy nagy „vaszizdasz”. De legalább lehajtja maga után a wc ülőkét… Magyar ifjak! Maradok a Tiétek ;)

Az este pedig már újra a béke és meghittség jegyében telt (meghittség önmagammalJ ) : egy kis főzőcske, szobacsinosítgatás, locsi-fecsi a távolszakadtakkal és csicsika…

Jó éjszakát! J

Egy fagyi feljegyzései…

2011-01-29T10:49:00.000-08:00

Csütörtökről péntekre virradóan másodjára fáztam annyira, hogy nem tudtam elaludni. Pedig elég későn feküdtem le a szociális életemből kifolyólag, ezért azt gondoltam könnyen beájulok majd az ágyba… Egy nap csak pár órára van bekapcsolva a fűtés, és sajnos központilag szabályozzák, úgyhogy nem tudok sokat tenni az ügy érdekében. Emiatt elég nehezemre esett kimászni az ágyból, úgyhogy 11-kor indultam el a 11-kor kezdődő erasmusos túrára. Az igazat megvallva nem sok kedvem volt elmenni, mert annyi volt a témája, hogy másod meg harmadévesek körbevezetnek a belvárosban és megmutatják a kedveltebb pubokat, illetve a séta végén (azaz két órával később) kapunk valamit inni. Mindezt 5fontért, és mérget veszek rá, hogy pár hét múlva amúgy is megismerjük ezeket a helyeket. Arról nem is beszélve, hogy még dél körül be kellett mennem a tanszékemre is. Csak azért vettem rá magam, hogy elinduljak a „mítingre”, mert találkozni akartam azzal a négy olasz lánnyal, akikkel csütörtökön összeismerkedtem, hogy legyen valami kapcsolatom a külvilággal a lakótársaimat leszámítva. Kiléptem a kapun, erre az egyik épp szembejött velem. Háh, fityisz az előretervezésnek. Gyors névcsere, felajánlotta,hogy keressük meg egymást facebookon (gusztustalan, de hát elvégre is ezért csatlakoztam a szektához…), és lesz este valamiféle hatalmas buli a Student Unionban, szóval menjek. Ja és kiderült, hogy nem mennek most várost nézni, mert bőven vannak még feladataik (két nappal később érkeztek, mint én). Nagyszerű; városnézés kipipálva, spóroltunk 5fontot! :P Plusz be tudtam menni a tanszékemre, ahol felvilágosítottam a titkárnőt, hogy az öt darab tárgy, amit csütörtökön felajánlottak, hogy vegyek fel nem a legjobbak, mert az ötből három ütközik egymással…Ez idő közben nekik is feltűnt, úgyhogy nyomtattak nekem 84 A/4-es oldalnyi egyetemi kurzust, amik ugyan nem a vallástudományon vannak, de nemzetközi diákoknak is meg vannak hirdetve, szóval nyugodtan igyak meg egy kávét, válasszak ezek közül és menjek vissza később…Pihenésképpen elintéztem a számlámat a bankban (végre sikerült nyitnom, bár a kártyámat csak jövő héten postázzák), és bevackoltam magam a szobámba kiötölni mit tanuljak idén. És itt kezdődött a rossz kedvem: ugyanis kiderült, hogy napközben egyáltalán nem megy a fűtés!!!! Zsibbadt a kezem úgy fázott, a hatszáz rétegben pedig úgy éreztem magam, mint egy michelin-baba. Úgyhogy inkább visszamentem az egyetemre, ahol elhatároztam, hogy a közeljövőben azzal fogom szórakoztatni magam, hogy minden alkalommal más útvonalon megyek le a földszintre (fölfelé még nem merek, mert fenn áll az eltévedés veszélye, de lefelé valahogy valamikor csak kijutok…), úgyhogy délután mikor másodjára jártam ott megtaláltam a liftet is! Ja és választottam egy tök érdekes tárgyat: Huszadik-századi gyerekirodalom. Nagyon tetszik! Csak mivel ez nem a mi tanszékünkön van, hanem az angoltanszéken, csak hétfőn fog kiderülni, hogy van-e még hely számomra…Szurkoljatok, hogy legyen! Mondjuk fele annyi kredit, mint ami a többi tárgyam, úgyhogy ezért kell még választanom mellé, de most úgy gondolom, megéri. Ja, két tárgyam már biztosan van: Religion and Science, illetve Religion and Gender. Előbbi azt taglalja, hogy hogyan egyeztethetők össze a természettudományos felfedezések és napjaink kutatási eredményei a keresztény Istenképpel, utóbbi pedig a nemi szerepeket vizsgálja a világvallásokban. Szóval érdekesek. Ja és itt nem úgy van, hogy egy tárgy egyszer másfél órát jelent egy héten, hanem háromszor 60percet, különböző napokon. És minden órára fel van adva szakirodalom, úgyhogy azt hiszem a következő félévben kénytelen leszek megtanulni angolul. :P

Mikor hazaértem lerogytam egy pillanatra az ágyra (az ajtó az ágyam végében van) és félórával később ébredtem fel… úgyhogy este végül meghazudtoltam önmagam: bár két helyre is hívtak, nem mentem sehova, hanem filmet néztem, beszélgettem, bevackoltam magam és elhatároztam, hogy végre nem állítom be az ébresztőórám! Idejét sem tudom mikor volt ilyen utoljára!

Csoki-moki

Az élet, amit nem mi irányítunk

2011-01-28T14:36:00.000-08:00

Úgy látszik itt Cardiffban sosem az történik velem, amit elterveztem. Reggel még nem voltam biztos benne, hogy mit fogok csinálni, mert csak egy pici közös erasmusos programocska volt meghirdetve. Úgyhogy délelőtt nagy komótosan bementem az irodába, hogy intézzék el nekem, hogy ne csak zeneművészetis tárgyakat tudjak felvenni, hanem talán vallással kapcsolatosakat is. Csakhogy megelőzött négy olasz lány, akikkel persze rengeteget kellett foglalkozni, de ez az idő pont megfelelt arra, hogy szóba elegyedjek velük. Nagyon szimpik, mert végre ők hasonló stílusúak, mint én, és ahogy hallgattam hasonlóan nem tudnak angolul :P meg is beszéltük, hogy a délutáni programon találkozunk. Nekem meg közben nem tudták elintézni a problémámat, viszont átküldtek délután a saját tanszékemre. Úgyhogy még egy kis banki levél-ügylet (ez már nagyon megy), és irány az ÚJ ISKOLÁM!!! Otthon a vallástuomány tanszék egy fél folyosón van és összesen 6ajtó tartozik hozzá. Itt pedig az egész egy négyemeletes labirintus! Ahogy elképzelem, „E” alakú lehet az épület, viszont rém vicces módon egyetlenegy kijárata van csak, az „E” betű alján. A tanszéki iroda, pedig ki találja ki, hogy hol van? Iiigeeen, a negyedik emeleten egészen pontosan a másik végén az épületnek. Mikor megérkeztem már tudták, hogy ki vagyok és mi a bajom (frankó, bár sajnos így is elő kellett adnom a problémám ékes magyar akcentussal), ennek ellenére úgy 20percet ücsörögtem a titkárnő székében J Aztán összeszedtek nekem 5 tárgyat, amik közül választhatok, és elég ha másnap megmondom melyek tetszenek. Az egyetlen rossz élményem, hogy a főtitkárt (Fiona, vele leveleztem otthonról) értem egész Cardiffban a legkevésbé. És annyira tipikus: nem értettem, erre hangosabban mondta –de édes, hát nem csak a magyarok csinálják ezt otthon, hanem a saját hazájában mindenki ugyanolyan egyszerű…

Délután persze nem találkoztam az olasz lányokkal, mert más csoportba raktak minket (szerintem legalább hatvanan vagyunk külföldi diákok, úgyhogy nem csodálom, hogy csoportbontást találtak ki)

Este pedig elmentünk a legnépszerűbb pub-ba, ahol annyi ember volt, hogy nekünk fél 9-kor már csak az udvaron volt hely. De ezek itt őrültek; simán kiültünk, mert néhány helyen égett melegítő lámpa és ez a helyieknek már teljesen konfortos hőmérsékletet ad –az olasz lány, meg én majd’ megfagytunk. Viszont végre beszélgettem több különböző nemzetiségű emberrel is –Gabesz, Gerusz, hálás vagyok Nektek: hogy a placebo meg a blink meg Tarantino mennyire össze tudja hozni az embereket! –ha Ti nem vagytok, meg a frankó kis stílusotok gimiben, akkor még mindig a sarokban ücsörgök némán :P ;)

Ja, azt tegnap elfelejtettem írni, hogy mikor a bevásárló utcában sétáltam, az Igazából szerelem filmzenéjét gitározta valaki country stílusban, és az olyan hangulatos és vidám, hogy minden lányt felszólítok, hogy nézze meg valamelyik este helyettem (is) a filmet!! ;)

+Olyan jó kedvem tud támadni, attól, hogy itt mennyire jófejek másokkal az emberek, hogy csak na! Az ügyintéző nő sok sikert kívánt a bankszámla nyitásomhoz meg a cardiffi itt tartózkodásomhoz, aztán egy hajléktalan nő tangóharmonikázott mikor jöttem hazafelé és olyan kedvesen rám mosolygott (tetszett nekem, amit játszott, csak nem mertem előtte elmosolyodni, mert nem dobtam be neki semmit és inkább nem akartam szemkontaktusba kerülni vele, de nem ment), szóval nem zavarta, hogy kvázi le-nézek rá, mert csak úgy elmegyek előtte és ráadásul tetszik a zenéje, de nem tisztelem meg semmi pénzzel (otthon utánam is hajították volna a hangszerüket), hogy ennek ellenére kedvem támadt leülni mellé –de nyugi Ősök, nem tettem.

Pusziiik

A bürokrácia jegyében –pótlás

2011-01-27T17:05:00.001-08:00

Sziasztok újra…!

Rengeteg dolog történt velem az elmúlt két napban (kedd, szerda)!

Gyakorlatilag az egész keddemet különböző hivatalokban töltöttem, pedig nem is oda indultam…Meghirdettek ugyanis egy ingyenes városbemutató túrát külföldi diákoknak, ami délben indult az (egyébként meseszép) egyetemi főépülettől. Szóval odamentem. Csakhogy az egyetlen lány –az idegenvezető- lebeszélt a városnézésről, mondván, hogy ma csak amerikai diákoknak van vezetés, és majd egy másik nap lesz az Erasmusosoknak is. Persze maradjak nyugodtan, ha nagyon szeretnék…de mivel ketten voltunk, úgy döntöttem nem élek az egyszemélyes idegenvezetés lehetőségével (mivel egyetlen lézengő amerikait sem láttam a környéken). Mondta a csajszi, hogy menjek be az E. irodába, és kérjem el a speckó erasmus programot. Hát, én felkerekedtem szépen, de ekkor még nem gondoltam,hogy este 6-ra érek haza.

Ó, az irodában nagyon kedvesen üdvözöltek, kaptam kis csomagot is, amiben térkép, meg persze rengetegsok reklám volt. Aztán beszéltünk pár szót Paolával (ő a főfőfő néni –lány- az irodában). Az egésznek az lett a vége,hogy jó lenne, ha minél hamarabb nyitnék bankszámlát, mivel kp-ban kaptam meg az ösztöndíjat (igen, lehet szörnyülködni), csakhogy ahhoz banki levelet kell kérni valami központi állami hivatalból, ahova vinnem kell az itteni diákigazolványomat, amit a rendőrségen tudok kiváltani (ha nem várom meg,hogy az iroda intézze el nekem 4nappal később - dehát minek is várnék, ha el tudom intézni hamarabb?), ahhoz viszont az kell, hogy regisztrálva legyek az egyetemi rendszerben. Csakhogy a felhasználónevem meg jelszavam nem jók, amiket adtak még az utazásom előtt és amik szükségesek a regisztrációhoz. Szóval ezt el kell intézni. Na ki tudta követni?:) Szóval ezt csináltam, csak visszafelé: felhasználónév kijavítása, regisztrálás (ez több, mint egy óra volt). A rendőrségen a néni nagyon készséges volt, csak épp nem mondta, hogy készüljek, mert le fog fényképezni a diákhoz, szóval az itteni igazolványomon kigombolt télikabátban meg lógó sálban virítok…Ezek után átvágtam a városon gyalog (nem költünk buszjegyre…). A hivatalban is nagyon rendesek voltak, úgyhogy pikk-pakk, meg is szereztem mindent. Aztán elszaladtam a nekem tetsző bankba időpontot kérni szerződéskötéshez, kaptam is másnapra.

Végül délután még bekuncsorogtam magam a magyarokhoz, akikkel egy utcában lakom, szóval pont útba esnek, hogy hadd netezzek kicsit, úgyhogy közelebb éreztem magam végre a világhoz…

Nem is gondoltam volna, hogy ennyire lefáraszt ez a „máshol levés”, mert amint lehetett bedőltem az ágyba.

Jan.26.

Délelőtt kezdődött a hivatalos Eramsusos program egy nagyon szép egyetemi épületben, amit az otthoni Széchényi Könyvárhoz tudnék hasonlítani. Csak sajnos fél órával később kezdték, mint ami a papíron volt és nekem negyed 12-re volt megbeszélve a bankban a számlanyitásom időpontja. Szerencsére közel volt a kettő egymáshoz, úgyhogy ez nem is lett volna probléma. Ami viszont érzékenyebben érintett, hogy már itt a helyszínen vettem észre, hogy a lakcímemet totál zagyván írták le a banki levélre még tegnap (félig anyu nevét a városnévhez stb, pedig nem egy sorban van megadva semelyik igazolványomban sem...). Szóval számlanyitás elnapolva. Viszont a bankban külön odajöttek szólni nekem, hogy nagyon elnézésemet kérik, de lehet, hogy negyed (!!!) órát kell várnom mire sorra kerülök! –hát elképzeltem amint otthon az OTP Bankban ezt a rendszert bevezetik…A plusz üröm a dologban, hogy emiatt lemaradtam az ingyen erasmusos ebédről, magyarán az utolsó igazi melegkajás pöpec „mások szolgálnak ki engem és garantáltan fincsit eszem” étkezésről. Cserébe viszont elmentem a Queen Streetre, Cardiff Kárász/Váci utcájába, ahol találtam végre vodafon boltot, ahol fel tudtam tölteni a kártyám. Itt is majd’ elájultam milyen udvariasak voltak: külön kihúzták a széket és hellyel kínáltak, pedig egy nyamvadt feltöltőkártyáért mentem csak. Szóval annyira kedvesek itt az emberek, ha ezt otthon megtanulnák, az maga lenne az álom. Ezen kívül szerencsém is volt, mert ahogy ez a vodafon totál véletlen került az utamba, úgy a pénzváltó is. Úgyhogy tudtam váltani eurót, és ki tudtam fizetni a kolidíjam felét (két részletben kérik). 26-a volt a „fizetős nap”, előtte nem lehet, utána meg többet kérnek (halljátok kolisok, milyen mázlisták vagytok, hogy két hétig még ugyanannyit fizethetünk otthon?).

Délután pedig újra csatlakoztam a kb. 60fős erasmus csoportoz és elmentünk megnézni a cardiffi várat. Erről lesznek majd képek a neten, mihelyt utolérem magam. A vár csúcsáról jó időben lehet látni a tengert, de sajnos felhős volt az ég és rettenetesen fújt a szél. Azt hiszem itt kétfajta időjárás létezik: a. szürke ég, szitáló eső, b. világosabb, de felhős ég, és iszonyú hideg szél. Ja meg persze, ha Julcsi érkezik a városba, akkor süt a nap, de ez csak egyszeri esemény ;)

Hazafelé pedig felfedeztem az 1fontos boltot, ahol tényleg MINDENT egyetlen fontért lehet kapni, úgyhogy vettem magamnak olyan tányérokat, amilyet már évek óta szeretnék (fekete lapos, fehér mély), illetve ruhafogast. Ez utóbbit nem szeretnék évek óta, de itt mégis szükséges. Jáj, nagyon örülök ennek, bár sajnos nem kicsi kísértés…

De a legeslegjobb dolgok itthon értek: kitakarítottam végre a szobát, mert eddig nem volt rá időm, és szépen bepakoltam. Igaziból ezzel a lépéssel ÉRKEZTEM MEG, így, csupa nagy betűvel. Aztán kiderült, hogy az egyetlen lány lakótársam puszta jószándékból kitakarította a konyhában a polcaimat. Nagyon szenvedtem, hogy még hátra vannak azok is a takarításból, mert rémesen dzsuvás volt. Úgyhogy végül már csak be kellett pakolnom. Illteve ezek után beállította a netemet is, úgyhogy azóta van (Neki köszönjétek). Így az este hátralevő részében ahelyett, hogy elpakoltam volna a maradék nyolcmillió lomot is az ágyamról, inkább társadalmi életet éltem Veletek, de nagyon jól esett! :D

Folyt. Köv...

Puszi, Julcsi

MEGÉRKEZTEM!!!!

2011-01-25T08:58:00.001-08:00

Amíg még friss az élmény, gyorsan elmesélem milyen volt az utam. Bár nincs egyelőre netem, úgyhogy valószínű Ti ezt később fogjátok csak olvasni…

Hétvégén kaptam egy ímélt a wizz-airtől, hogy emlékeztetnek, hogy hétfőn utazom, és kérik, hogy a szokásosnál korábban legyek kinn a reptéren, mert nagyon sokan utaznak, így legkésőbb másfél-két órával 6óra előtt már kezdjem meg a becsekkolást. Így negyed 4-kor keltünk…cserébe viszont tényleg nagyon pontosan felszállt a gép. Az utat jóformán végigaludtam, de ahogy néztem a többi utastársam is (nem véletlen, a reggel 6 óra mindenkinek korán van…). Viszont szerencsére felébredtem amikor a pilóta mindenféléről mesélt. Például felhívta a figyelmünket, hogy a napkeltét kétszer olyan hosszan láthatjuk, mivel pont annak ellenkező irányba megyünk. És tényleg, hátrafelé néztem ki az ablakon és eszméletlenül szép volt onnan 11ezer méter magasból –piros, narancssárga ezernyi árnyalatai, sőt még zöldet is láttam!!! Sajnos lefényképezni nem tudtam, de látogassatok meg, és akkor Ti is személyesen megtapasztalhatjátok! ;)

Lutonban is minden simán ment, bár elsőre nem találtam azt a busztársaságot, akiknél vettem on-line a buszjegyemet Londonba, de kiderült, hogy más társaságokkal is szerződésben vannak, úgyhogy elmehetek azzal, amelyik épp az orrom előtt áll.

London tényleg olyan, mint a filmekben –tipikus házak, szűk utak, és sablon emberek –legalábbis ez az első benyomásom, de mindenképp vissza szeretnék menni, hogy ezt ellenőrizzem :P

Viszont az egyetlen nehézség is itt volt: ugyanis képzeljetek el egy utcát, ahol minden méteren buszok parkolnak, az utca egyik végén van a hatalmas vonat pályaudvar, valahol középtájon meg távolsági buszpályaudvar. Három embert kérdeztem meg, hogy merre induljak (annak ellenére, hogy Balázzsal 23-én még google earth-on megnéztük mi merre van, de azt hiszem az ellentétes irányok zavartak elsőre össze –ha erről fordult meg a busz, akkor tuti a másik irányból jöttünk –de nem…), és mindhárman mást mondtak. De nyert a buszvezető-nem hiába, szakmabeli.

Viszont miközben tekeregtem, a kisbőröndöm lába szegényke kitört, a karom pedig iszonyúan fáj a nagy, 32kilós hurcibálásától –ja, képzeljétek, még Londonban is vannak kátyúk! Szóval néha meg kellett állnom magamhoz térni, de végül fél-háromnegyed óra alatt megtaláltam az én buszállásomat. Elértem volna a hamarabbi buszt, de azért felárat kellett volna fizetni, nekem meg nem kellett sehova se rohannom, így bevackoltam magam a Victoria Coach Station-ben. Minden szociológusnak ajánlom, hogy egyszer tegye meg, mert eszméletlen érdekes figurákkal van tele! :D

Az utolsó része az utamnak nagyon jó volt! Persze aludtam, nézelődtem –gyönyörű zöld angol réteken aranyos dagi barikák százai, fekete lovak, és szerencsére a nap is sütött. Azon viszont meglepődtem, hogy elmentünk néhány építkezés mellett és nem modern hátakat építenek, hanem még most is a tipikus vöröstéglás keskeny brit házakat. Nem szólt nekik senki, hogy léteznek más lehetőségek is a világon??

Mikor megérkeztem, szerencsére várt már a magyar srác, akivel még otthon felvettem a kapcsolatot, úgyhogy onnantól meg voltam menekülve –cuccok lepakolása, a kolim kulcsát minden további nélkül megkaptam, pedig aggódtam, mert még mindig nem tudtam regisztrálni az egyetemi rendszerben. Szóval azért jó úgy megérkezni, hogy teával, csocsóval meg egy használatra kész mobillal várják az embert!-köszi szépen!!!!!! (:

A szobám nagyon jó! Majd valamilyen formában küldök róla képeket. Nem olyan nagy, de igényes, szépek a bútorok, nagy az asztalom és az ablakom egy nyírfára és egy fenyőfára néz a kert felé. És ma (25-én) láttam egy mókust szöszmötölni a kertben! Ahogy néztem amúgy a szobámban kb. két polifoam elfér még, úgíhogy újabb okos adok Nektek a látogatásra. J Amúgy egy tipikus angol házban lakom 10percre a központtól négy másik emberrel, akik még 24-én este elvittek magukkal a kedvenc pub-okba, szóval igazán nincs okom panaszra. Bár szó se róla, egyelőre vajmi keveset értek, de tökélyre fejlesztem a bájos intelligens mosolyom. :P Még 24-én este elmentünk a Tescoba, és vettünk egy-két alap dolgot, úgyhogy ma, amint lesz időm kitakarítom a szobám (igényes, mint mondtam, de a tisztaság hagy némi kívánnivalót maga után, úgyhogy addig ki se tudok pakolni. Az igazat megvallva Marika néni az otthoni koliból infarktust kapna, ha meglátná…)

Na, szemezek még a fán szöszmötölő galambbal és szarkával (???lehet,h. nem az…), aztán belevetem magam a második napomba.

Szép keddet mindenkinek!

Sok-sok puszi!

Julcsi

40 kilós élet...

2011-01-23T13:37:00.000-08:00

ééés igen! sikerült összepakolnom, pedig még nincs is éjfél! 30kg lett a nagy bőrönd, 10 a kicsi. -ezennel pályázatot írok ki: nevet keresek a piros-fekete kockás bőröndkéimnek!!! -muszáj valahogy hívnom őket, mert egy ideig velük leszek a legbensőségesebb kapcsolatban..

egyébként nem volt zökkenőmentes ez az utolsó nap itthon: nem sikerült regisztrálnom a cardiffi egyetem rendszerében -és amíg nem sikerül nem is kapok se szállást, se semmit..., délben nyomtattuk ki az egyik buszjegyemet, este meg a repülőjegyem beszállókártyáját -persze nem jó itthon a nyomtató, úgyhogy rohangáltunk kicsit -ez úton is hálásan köszönöm a segítséget Zsófiéknak és Mariann néninek!!!

ja és kaptam egy levelet a wizz-airtől, hogy nagyon kérik, hogy 2órával az indulás előtt jelenjek meg, mert nagyon sokan utazunk és nem lesz idő becsekkolni....úgyhogy fél4-kor kelés! -emiatt most el is búcsúzom.

jóéjszakát!

Julcsi

ui: nagyon nagyon jól esett az a rengeteg sok ímél és találkozó és telefon és ajándék és és és és...amiket kaptam Tőletek az utóbbi két hétben! ebből a sok szeretetből merítkezem majd az elkövetkező időkben.

Van saját blogom!!!!

2011-01-23T03:14:00.000-08:00

Kedves Rokonok, barátok, ismerősök, érdeklődők!
Holnap reggel indulok Cardiffba -ezért gondoltam, hogy csinálok valami olyan oldalt, ahol egyszerre mindannyiótokkal tudom tartani a kapcsolatot. Hát most íme, megszületett!
Ha megtalálom hol a fejem, majd írok mindenféle hasznosat is, most egyelőre kapkodunk itthon. :)

Julcsi