Maslow, te vagy az?

Azt hiszem, mindannyian ismerjük a Maslow-féle motivációs piramist. Az ábra legalján találhatók a fiziológiai szükségletek, aztán a biztonság stb., amiket mind meg kell valósítani ahhoz, hogy egy szinttel feljebb léphessünk, és végül eljussunk a csúcsra: az önmegvalósításhoz. Bár, ha jól tudom, azóta ezt megcáfolták. Annyi igazságtartalma azonban mégis van, hogy az itteni életemre vonatkoztathassam. Eddigi ittlétem során szorgosan ügyködtem az alapok letételével. Az elmúlt másfél hetem azonban azt hiszem már nem erről szólt. Megvan a kis fészkem, ahova visszahúzódhatok, megvannak az edényeim, amikkel főzhetek. (Bár azt a fránya tepsit még mindig nem vettem meg, de hát a döntés súlya nyomja a vállam… J ). Most a piramis felsőbb fokai következnek…

Szeretem magam otthon érezni valahol. És azt is szeretem, ha  ez nem két négyzetméterre korlátozódik. És azt is szeretem, ha ezt mások tiszteletben tartják. Így ért az a meglepetés, hogy a saját lakásomba meghívtak bulizni. Természetesen ez is a Szent Facebook egyik előnye: a lakótársam, akivel az imént a konyhában kukán kevertük egymás mellett az ebédünket, most az alsó szintről küldött nekem egy meghívót –este buli, szuper lesz, hívj még másokat is! Ó, de jó fej, tovább olvasom: helyszín: a mi lakásunk. Úgy látszik érnek még meglepetések… Akkor nem fogok mackónadrágban kóborolni ma este itthon… Ellenben –ha már a spanyoloknál tartunk, tekintve, hogy a buli szervező lakótársaim ezen nációt képviselik- a következő csütörtököm már nem voltam ilyen szerencsés. Akkor ugyanis lementem mackóban a konyhába… csakhogy nem fértem be, hogy vágjak magamnak egy szelet kenyeret, annyian voltak… ez persze hozzá tartozik a „fiatalság, bolondság” szindrómához, keveredve az „egyszer élünk” örökzöld szállóigével. Ezért fátylat rá. (bár tény, hogy a napokig lehányt konyhaablakot nem tudtam ilyen könnyen feldolgozni, úgy látszik, túl konzervatív vagyok… ja meg tisztaságmániás??)

Ellenben pár olasz lánnyal jóban lettem, így a szociális életem fejlődni látszik. Egyik legjobb élményem is hozzájuk kapcsolódik: elmentünk egy nemzetközi estre, ami olyannyira érdekes, hogy most meg sem említem – szentelek neki inkább egy különálló bejegyzést.

Még otthon elhatároztam, hogy itt majd milyen jó lesz abból a szempontból, hogy azokat a dolgokat csinálom, amiket amúgy nem… ezek közé tartozik a rendszeres sportolás is, mert utoljára akkor vettem rá magam, mielőtt idegen (barátaim barátai) srácokkal mentem síelni. Mivel nyilvánvaló volt, hogy tartani fogom velük az iramot, ezért elszántan küzdöttem előtte. Azóta azonban semmi nem vett rá, hogy megkeressem haldokló izomcsoportjaimat. Így majd most. De hát mivel is kezdődhetne a kiadós sportolás egy nő életében, minthogy… elmegy vásárolni. Egy hétig kerestem a minden szempontból tökéletes ruházatot, amely csupán az alapkritériumoknak felel meg: jó minőségű, Cardiffra fog emlékeztetni, amíg csak világ a világ, jól érzem benne magam, sportosnak látszom, de azért némiképp nőies is, nem meleg, nem hideg, nem túl rövid, de nem is húzom a szárát magam után, és miután kifizetem, marad pénzem ételre a hónap második felében is. Természetesen nem volt egyszerű, de végül megtaláltam és két fantasztikus alkalom után azt mondhatom, jól választottam. Egyébként a sportcentrumban rengeteg féle edzéstípus közül lehet választani, úgyhogy szinte akkor lehet órára menni, amikor csak kedvünk szottyan. A gépek (futó, húzódzkodó és társai) pedig korlátlanul az ember rendelkezésére állnak –amennyiben hajlandó három fontot kiadni egy óráért. Ja és a teremben olyan illat van, mint Sergőéknél Csobánkán, úgy tizenöt évvel ezelőtt.

Minden másodlagos tevékenység mellett egyébként lassan elkezdtem koncentrálni az elődlegesre is, azaz a tanulásra. Ugyanis elkezdődött az esszéírós időszak. A következő héten így nem is lesznek órák, hanem mindenki otthon ül és alkot. Nekem összesen majd’ 6000 szót kell írnom (3tantárgy), úgyhogy permanensen növekszik az aggodalmam. Lassan el is kezdem talán írni. Ennek a hátránya (pillanatnyilag hátrányként élem meg), hogy rengeteget kell olvasni. Lehet, hogy a jövő héten megtanulok angolul... Igaziból az utána levő nagy örömre fókuszálok. Ezt még az érettségin fejlesztettem ki: „csak gyorsan elugrom szóbelizni és akkor délután majd palacsintázunk, jó?” –ez az óta egyébként az önnön pszichológiai hadviselésem alaptárába került nagyfokú sikerességének köszönhetően.

Végezetül pedig újabb gyöngyszemek a távolból:

A briteket végérvényesen is pozitív népnek könyvelem el két dolog miatt is. Ez egyik, hogy a „szeszesitallal kiskorúakat nem szolgálunk ki” morcos szöveg helyett ezt olvastam egy boltban: „ha olyan szerencsés vagy, hogy nem nézel ki 21-nek, akkor ne vedd zokon, ha elkérjük a személyi igazolványodat, hanem inkább örülj neki! J ”. A másik pedig: múlt szombaton szakadó esőben kellett boltba mennem, tekintve, hogy mindenem elfogyott, és mire itt eláll az eső, addigra éhen hal az ember. Így keveredtem el a belvárosba, ahol a nagy esőfüggöny mögött egy ringlispil forgott, villogott, zenélt, szóval mindent csinált, amit egy valamire való ringlispilnek tudnia kell. Legnagyobb meglepetésemre pedig többen álldogáltak mellette, miközben 3gyerek röpült rajta a mesevilág derűsebb helyszínei felé.