Kütyük

A szép tavaszi idő úgy látszik itt divat. Rengeteget süt a nap, és egyáltalán nem érzem azt, hogy a szomorú, szürke, esős Egyesült Királyságban lennék, ahogy arra felkészítettek otthon. Nagyon nagy mázlink volt vasárnap is, mert a magyar srác (o ó, nem kérdeztem még meg, hogy hivatalosan is bekerülhet-e mesém szereplői közé…), szóval elkalauzolt egy-két helyre, így végre megláthattam a Roath tavat, amit a múlt héten hiába kerestem…ja és újabb mókusos élménnyel gazdagodtam, mert, bár a vállamra nem ülnek, de nagyon kis bátrak, úgyhogy közel lehet hozzájuk menni. Jó volt végre a szabadban lógni, mert alapvetően egész nap ülök valahol –iskolában, a gép előtt, vagy egy hivatalban várakozva. Bár ez utóbbi szerencsére már egyre kevesebbszer fordul elő. Azért persze hétfőn még volt két köröm a bankban a bankkártyás kaland miatt. Elmentem, hogy előadjam: egyetlen számlanyitás, két kód, két kártya - csupa megfejtetlen titok. A lány elkérte a kártyáimat… a szerződésemet… a diákomat (mint fényképes igazolvány). Lehúzta a kártyáimat a kis ellenőrző szerkezetén. Babrált, majd kitalálta, hogy nem tud mit mondani, mert kell neki az útlevelem is, ezek az iratok sajnos nem elegendők, bár a szerződést nyilván csak útlevéllel tudtam kötni, de az nem számít, menjek vissza délután, akkor majd megmondja mi van. Így hát ebéd után visszatértem és egy idősebb asszony vette át az ügyem. Kiderült, hogy itt az a módi, hogy két számlát adnak automatikusan mindenkinek, akkor is, ha csak egy szerepel a szerződésben. És a másik számlaszámomat még én sem látom, csak, ha regisztrálok a honlapon. Ezért van két kártya is: mindkét számlához egy. Azért van ez így, mert a „másik” számlán tartják az emberek a sok pénzüket, és az ahhoz tartozó kártyájukat otthon, a párnájuk alá teszik. Az alap számlára meg mindig annyi pénzt utalnak, amennyit nem féltenek. Így, ha elvész a forgalomban lévő kártyájuk, akkor nem veszítik el a pénzük nagyobbik részét, és amíg kiállítanak egy következőt, addig is ott van a vésztartalék. Hát ilyen cselesek Ők. Már csak annyit nem értek, hogy ezt a lakótársaimnak (akik szintén ennél a banknál vannak) miért nem így csinálták, de ebbe már nem bonyolódnék bele. Örülök, hogy végre a saját rendszeremet megértettem, nemhogy még másokét…

A következő találmány, amivel megismerkedtem a mosógép volt. Végre kipróbáltam milyen az, amikor az amcsi filmekben mosodába járnak az emberek és mindenki szeme láttára pakolásszák leggázabb ruhadarabjaikat, és persze már csak az a mosógép marad a főhősnek, amiből az előbb az ordenáré rosszarcú hajléktalan vette ki a pólóját. Oké, ez volt az izgi rész, ámde költői túlzás. Valójában egy kis házikót képzeljetek el, hozzáépítve az egyik lakáshoz. A mosógép 2fonttal működik és körülbelül ¾ óra alatt megy le egy mosás. Akkora a dobja, hogy Ágika tuti beleférne, de talán még én is. Ezután pedig a szárítás kötelező. Úgyhogy az újabb egy font és újabb ötven perc. Így jól elment az időm (nem kell ott ücsörögni mellette, de azért illik időben visszaérni, mert 1. ne foglaljuk egymás elől a gépeket, 2. bárki ki tudja nyitni, és aggódom, hogy lába kél a holmimnak).

Ami még új gondolat és szorosan a hétfőmhöz tartozik, hogy az este folyamán rengeteget skypoltam, és rájöttem, hogy ez nem lesz túl jó hosszú távon. Egyébként eszméletlenül és elmondhatatlanul jó volt, hogy végre újra belecsöppentem a kolis életbe kicsit és végre több emberrel is tudtam beszélni!!! De azt hiszem limitálni fogom a beszélgetéseim idejét. Mert semmi más dologra nem maradt aztán időm –persze ebben a saját akaratgyengeségem jelentős szerepet játszott. Na majd kitalálok valami megoldást.

+egy érdekesség: hazafelé menet elmentem a magyarok háza előtt. Az egyik lakótársuk épp az ajtóban beszélgetett valakivel és csak odaintettünk egymásnak meg beszéltünk pár szót, aztán mentem tovább és az jutott az eszembe, hogy ez teljesen olyan, mintha egy faluban élne az ember –mindenki az ajtóból biccent a másiknak, de éli a saját életét. Én legalábbis így képzelem el. Ez otthon kivitelezhetetlen. Kivéve a koliban.. ;)

 csokika