Derűs -borús

 Megtöröm a csendet. Eddig mondhatni alkotói válságban szenvedtem, aztán most végre elkapott az ihlet. Hajnali negyed hétkor… furcsa állapot, hogy ilyenkor már fenn vagyok –mondom ezt a sok anyukának és robotoló rokonaimnak és ismerőseimnek… de, hogy hogyan is kerültem ebbe a nyilvánvalóan abszurd helyzetbe? Nálunk mindennek külön élete van, így a radiátornak is. Minden alkalommal, amikor bekapcsol (minden reggel hatkor és minden délután négykor) a szokásos kotyogó hang mellett sípol is egy fél órácskát. Itt kell megjegyeznem: minden olyan rokonom és barátom, aki meglátogatni szándékozik, hozzon magának füldugót. Nem biztos, hogy szükség lesz, rá, de, ha nem akar hajnalban blogot írni, akkor ajánlott. Szóval lassan megbarátkoztam a gondolattal, hogy mire kis labdacsot gyurmázom a füldugóból, addigra elkap a gépszíj és nekiülök –pontosabban fekszem (kiváltságos lehetőség) – a gondolataim manifesztálásának. Szép ugye? Kis jazz a fülembe, és máris morfondírozhatok, mennyire fogom utálni magam napközben amiatt, mert nem aludtam plusz két órát.

Hol is kezdjem…pár nappal ezelőtt már elkezdtem írni, aminek az eredménye egy naagy depressziós félig-kész levél lett. A múlt héten ugyanis elég sok panaszt hallottam otthonról, Szegedtől Pestig leptek el Titeket a gondok. Ez picit megrémisztett. Aztán rájöttem, hogy annyi a változás, hogy mióta kinn vagyok, többet beszélgetek komoly témákról veletek. És ezért nagyon hálás vagyok! A szürke hétköznapokat meg Ti is tudjátok hogy kell feldobni színes apró boldogságpillanatokkal, úgyhogy nem aggódom.

Itt egy hete nyálkás, esős, szeles idő van. Úgyhogy megtört a jég: hétfőn beruháztam egy esernyőre. Persze mint ez tegnap kiderült, vajmi keveset ér, mert vízszintesen szitál a folyamatos égi permet. Szóval a végeredmény ugyanúgy kabát és nadrágszárítás. Viszont a szép piros ernyőmtől nem látom a szembejövőket, lefagy a kezem és egy zacskóval kevesebbet tudok fogni. Na meg narancssárgában látom a világot. J Megfázásom története azonban még az esernyős időszámításom elöttre tevődik. Hallottam, hogy van valahol Cardiffban egy lengyel bolt, ahol lengyel termékeket, azaz a közép-európai ízvilágnak megfelelő termékeket lehet kapni. Megkerestem interneten és szerencsére a város azon részében van, ahol még nem jártam. Így hát pénteken felkerekedtem. Elképesztő részét ismertem meg a városnak; indiai, török, kínai ételbárok, kocsmák, drogériák sorakoztak egymás után. Én a főúton mentem végig, ami egy jó fél-háromnegyed órás sétát jelentett, de láttam, hogy a mellékutcákban végig szintén a bevándorlók titkos élete zajlik. Ezt a környéket még tüzetesebben felfedezem, csak elég szeles idő volt, illetve tartottam tőle, hogy rám sötétedik, annyira meg azért nem vagyok bevállalós –azért az nyilvánvaló, hogy nem ez Cardiff legelitebb negyede... Tény, hogy sok dolog olcsóbb azon a környéken, viszont ami meglepett, hogy nem láttam ruhaüzletet. Pedig arra számítottam, hogy az otthon megszokott indiai és török import bálás ruhák itt is megtalálhatók. De meglepetésemre méteráru boltok vannak helyettük. Abból viszont rengeteg. Hát ebből is látszik, hogy még van mit nézelődnöm a környéken. Na, de: megtaláltam a lengyel boltot. Hűű, tipikus kis „bót”, minden, amire csak egy itteni lengyelnek szüksége lehet, bezúzva egy sarki üzletbe. A hangulata az otthoni tízemeletesek alatti éjjel-nappalikra emlékeztetett. Viszont találtam több olyan fűszert is, amiket eddig itt még nem láttam (bár lengyelül volt ráírva, szóval egyenlőre csak kép alapján tájékozódtam, de majd beleásom magam a témába). És a nap fénypontja: Milka csoki lelőhely!!! Ugyanis szegény Egyesült Királyságban nem jellemző a Milka. Szóljon, aki érti! –hát így történt, hogy nagy örömömben nem vettem észre, hogy lefújja a fejemet a szél. És így történt, hogy gyakorlatilag az egész hétvégémet ágyban töltöttem félig ébren-félig álomban. De a szupertitkos és abszolút hatékony receptem ezúttal is bevált: fokhagymás méz, vagy mézes fokhagyma. Egy- egy nagy kanál reggel-este és azon túl, hogy a kutya nem jön a szagok miatt a közelembe, a betegség is elkerül. 

Az elvesztegetett időn túl egyéb járulékos veszteségnek tekintem, hogy levertem az üveges kechupot, ami önmagában annyira nem is érdekes, viszont olyan szépen zuhant a csempére, hogy igazán sajnálom, hogy nem volt nálam fényképezőgép. Piros lett valamennyi különálló üvegdarab, ami a szélrózsa minden irányába szóródott szét. Ennyire már nem volt művészi az ablakmosáshoz felhasznált víz padlószőnyegről való felcuppogtatása, de beleszámítom az önmagam szórakoztatására eltöltött időbe. Ahh, lesz ez még így se!

Függelék

Jónéhány olyan dologgal találkozom itt, amik a puszta kulturális/tradicionális különbségek miatt is jócskán színt visznek az életembe, valami miatt eddig mégsem kerültek említésre. Íme néhány gyöngyszem.

Azt mindenki tudja, hogy az autók a „másik” oldalon közlekednek. Azonban az elég megkavaró, hogy bármelyik irányba lehet parkolni. Szóval, itt nem jön rá az ember, hogy egyirányú utcába tévedt abból, hogy minden autó a másik irányba néz. Itt mindkét oldalon össze-vissza állnak. Úgyhogy az első napokban, mint egy őrült nézelődtem, mert itt nincs meg az „első pillantásra rájövök merről NEM fognak elütni” érzésem.

Egyébként Cardiffban nem csak az autók mennek fordítva, hanem azt hiszem, itt alapvetően minden fordítva van beszerelve: a kulcsot a zárba a recés oldalával fölfelé kell bedugni és a nyitási irányba záródik. A villanykapcsolót következetesen lefelé kell nyomni ahhoz, hogy felkapcsoljuk a villanyt, és nem azért, mert a derék villanyszerelő két sör között nem figyelt arra hogyan fogja a kapcsoló berendezést…

A mosdókagylón a hideg és a meleg víznek külön van a csap. Persze ezt sokan tudtátok, azt viszont nem biztos, hogy a közintézetekben is (egyetemi mosdó, szórakozóhelyek, pubok), úgyhogy mindenhol van helyes kis dugó, így mindenki pancsolhat kedvére.

Maradjunk picit a mosdóban; a vécében első alkalommal kínosan keresvén a gombot vagy madzagot arra kellett rájönnöm, hogy külön kilincs van felszerelve lehúzónak. Azaz arra a falra, amelyikre a víztároló (így hívják?) is fel van téve, arra a falra van szerelve egy kilincs, és teljesen külön áll magától a berendezéstől. Kicsit furcsa látvány, mert olyan, mintha egy másik ajtó lenne. De nem az… viszont az egyetemen olyan figyelmesek a diákokkal szemben, hogy a vécépapír tartókra ki van írva, hogy amennyiben elfogyott a papír, hívja segítségül a portát. És alább a porta telefonszáma. Ezt jelenti a királyi életminőség? :P

Személyes hülyeség: nem tagadom, egyszer sikerült kizárnom magam. J A szegedi koli úgy látszik annyira elkényeztetett, hogy elszoktam a kulcs használatától. Ott kapukód van, és az pont elég a boldogsághoz. Úgyhogy még az első héten előkelően bevágtam magam mögött az ajtót. Persze abban a pillanatban esett le a tantusz, hogy most megszorultam (ja, nincs csengőnk –nehezített pálya, hogy lehet hozzánk földi halandóként bejutni). Szerencsére amint épp magamba szakadtam volna, akkor hallottam, hogy az egyik lakótársam csörtet a lépcsőn, aki így megmentett.

Minden házban, és minden ház minden helyiségében van tűzriasztó. Tehát, amit első nap vettem illatosító szettet, azt nem tudom használni (erre szerencsére még idejében rájöttem –az egyik lakótársamat így látogatták meg előző félévben a tűzoltók). Persze jó ötlet, mert biztonságos, de, ha más dologra nem is gondolunk: ezek nem hallottak még a romantikáról?? Gyertya nélkül mit ér egy ábrándos lélek?! Plusz poén a riasztóval: időnként megszólal magától és akkor valakinek le kell caplatnia a földszintre és kikapcsolni. Szuperbiztos kis berendezés: akkor is segít, amikor nincs baj…de az éjszaka közepén is. Egy biztos: vele nem unalmas az élet.

„És most az időjárásról”: sokszor estem már abba a hibába (én naiv), hogy úgy öltöztem fel, amilyennek láttam az időt abban az órában, amikor elindultam. Pedig ezzel itt egyáltalán nem érdemes foglalkozni: ha gyűlnek a gomolyfelhők, akkor ugyanakkora esély van arra, hogy essen az eső, mint amikor ezer ágra süt a nap. Így esett le a tantusz: itt nem kapja meg senki azt a luxust, hogy a frontra hivatkozhasson, amikor fáj a feje, vagy rossz kedve van. „Hűha, jön a meleg, hisz 10fok van, most már értem mi a bajom” –na, ilyenkor szinte biztos, hogy hazafelé menet már didereg az ember. Szóval lőttek a meleg frontos sztorinak.

Slussz poén: itt vagyok Európa egyik legcsapadékosabb országában negyedik hete, és még mindig nincs esernyőm. Nem hoztam, mondván azt egyszerűbb itt venni. Csakhogy, ha esik az eső, akkor nem megyek el a boltig, hogy vegyek egyet, hanem gyorsan a suliba, vagy haza rohanok. Errefelé pedig nincs bolt. Egy ideig élt bennem a mindent túlszárnyaló dac is: azért sem. Nem vagyok hajlandó megadni magam a rossz időnek, hogy reggelente görcsösen kelljen keresgélnem az ernyőmet. Ez azonban már elmúlt. Ernyőm azonban még mindig nincs. J Na, de az most nem is kell az ágyba, úgyhogy nem rágom magam tovább a dolgon, inkább elmegyek aludni.

Sok puszi!

Tények...

Az elmúlt pár napból most csak a legfontosabbakat emelném ki, mert a kevéssé változatos életem helyett inkább a világ változatosságáról mesélnék.

A hétvége lüktetése:

Piac: az 1700-as évek óta örvendeztetik meg az árusok a helyieket hazai frissességgel ezen a piacon, úgyhogy le a kalappal a történelmi hagyományok előtt, egyébként teljesen ugyanolyan, mint sok más piac a föld kerekén. Ami meglepő, hogy alig olcsóbb a nagyobb üzletláncoknál. Sőt, sok dolog drágább is.  Arra viszont megfelelt, hogy kipróbáljam a helyi édességet: linzer-tésztája van, vagy valami hasonló, mert legalább annyira morzsolódott, mazsolás, illetve cukorral van megszórva. Semmi csoki… Viszont az emeleten ócskás vásár van, ami egy őslakos pösti gyerek számára szemet gyönyörködtető látvány; majd háromnegyed órát piszmogtam a kazetták és bakelitlemezek kötött. (persze ők is haladnak a korral: rengeteg cd is van, bár 7fontba kerül, ennyit meg otthon is elkérnek)

Múzeum: szép, a cardiffi méretekhez képest nagy, amúgy pici kis aranyos. Viszont maximálisan ki van használva, úgyhogy vissza kell még mennem, mert van még felfedezetlen sarok. J

Péntek: fél órán belül három otthoni baráti sms-t is kaptam, úgyhogy végül keresztbe tett ujjakkal ücsörögtem a telefon előtt, hogy ugye kapok még, ugye kapok még? :D jaj, nagyon jól esett!!! (már az sms és nem a keresztbe tett ujjak, tudom, hogy valaki belekötne…)

Vasárnap: életemben nem gondoltam volna, hogy pont azt a dalt fogják énekelni áldozás alatt a templomban, amit nekünk egész általánosban kötelező volt minden reggel és marhára utáltunk (Ubi caritas…), és 10 évvel ezelőtt egy percre sem fordult meg a fejemben, hogy lesz valaha olyan pillanat, amikor örülni fogok annak, ha meghallom. Hát az nem kifejezés, hogy örültem; egyenesen hazaérkeztem!

Főzőcske: ti nem is tudjátok, mennyire finom zöldborsó főzeléket tudok csinálni! No, majd megtudjátok. J

Mérföldkő: beavatódtam. Ittam végre cappuccinot az egyetemen. Ez azért olyan fontos, mert Szegeden az automatás cappuccinozás a központi épületben egy sarkalatos pontja az életnek. Talán a népszokás kategóriába is sorolható, illetve vallási-antropológiai szempontból ősi rituális beavatási szertartás. Így, aki valamire való egyetemista akar lenni, annak kutya kötelessége legalább egy cappuccinot meginni az Égbemeredő Pénznyelő Kávéköpő Óriások (automata) árnyékában. És most itt is végre kipróbáltam! Ez a verzió olyan, hogy cuki kis gépekből kell „önkiszolgálni”, és a néninek fizetni. Jóval nagyobb egy adag, már nem is kávé méretű, viszont a fehér lötty, ami először folyik a pohárba, jobban hasonlított a tejre, mint otthon. Vagy ne kergessem hiú ábrándokba magam? A nagyobb adag viszont hosszabb pletyi-időt eredményez… J

És mindjárt a mese…

Fekete-fehér-színes

Lógok egy mozgalmas csütörtökkel…ez a nap már korántsem mondható szürkének. Bár nehezen indult, mert annak tudatában ébredtem, hogy még meg kell csinálnom a szemináriumra a házi feladatot, ami elég piszmogós munka, úgyhogy inkább köszönettel ki is hagynám ezt a napot úgy ahogy van. Aztán felgyorsultak az események, mert ez az a nap, amikor gyakorlatilag folyamatosan iskolában vagyok. Viszont most a nap legváratlanabb élményét szeretném megosztani, ami a Religion and Gender szemináriummal kapcsolatos. A feladott szakirodalomhoz tartoztak kérdések, amikhez segítségképpen oda volt írva, hogy hányadik oldal körül találjuk a választ. Mikor megkaptam a tanártól az ímélt ezekkel a kérdésekkel, nem tudtam eldönteni, hogy ezt most csak nekem küldi (azt írta, hogy ezek a kérdések segítenek megérteni az olvasmányt), hogy a szegény kis külföldi diáknak ilyen szájbarágósan segítsen felismerni az összefüggéseket, vagy mindenkinek… Illetve inkább az első variációt tartottam lehetségesnek. Aztán az órán kiderült, hogy korántsem, és ami megdöbbentett, hogy a csoporttársaim még így sem igazán értették, hogy miről olvastak. Pedig igazán egyszerű feladatok voltak; felsorolni az olvasottak közül három konkrét dolgot, vagy definiálni olyan fogalmat, aminek a magyarázata szó szerint benne van a könyvben, tehát még csak nem is a saját szavaink szükségesek hozzá. Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ezzel bárkinek is problémája lehet. Arról nem is beszélve, hogy olyan passzívak voltak, hogy én éreztem magam kellemetlenül. Persze aktívkodni azért én sem mertem. Így fogalmazódott meg bennem az elhatározás: adok még egy esélyt ennek a társaságnak, és, ha a következő csütörtökön sem bizonyítanak, átkéredzkedem a másik csoportba. Pusztán, hogy szadizzam magam… először is ők nem húszan, hanem tízen  vannak, szóval nem tudok megbújni a tömegben, másrészt ebből kifolyólag mindenkinek kreatívabbnak és együttműködőbbnek kell lennie. Szóval valószínűleg intenzívebbek az órák, ami eleinte nehezebb, de remélem megtérül majd. Mindenesetre még nem írtam a tanárnak…de fogok!!!

Ja, képzeljétek, névsorolvasáskor a tanár teljesen tökéletesen olvasta fel a nevem. Szerintem tud magyarul, csak titkolja a gaz, hogy nehogy megkönnyítse az életem… Nem találkoztam még olyan külföldivel, aki az s+z-t sz-nek mondaná, és az ő-t nem o-nak. Ráadásul elsőre helyesen olvassa ki azokat. Valami csel biztos van a dologban… ugye nem állítottatok rám egy beépített magyar detektívet, aki tanárnak álcázza magát?!?!

ÉÉÉs délután betetőzött a boldogságom: volt róla szó, hogy néha lehet plakátokat fél áron venni, és az milyen jó dolog, mert némi bloutech segítségével otthonossá varázsolható a komor kollégiumi szoba… ahogy mentem át egyik órámról a másikra, megláttam egy táblán, hogy szeptemberig ez az utolsó nap, amikor ez a kedvezmény van. Úgyhogy iskola után szerintem háromnegyed órát egészen biztosan elbogarásztam a boltban. Sokan eszembe jutottatok, mert szinte mindnyájatoknak tudtam volna választani valamit (és legszívesebben választottam is volna…) : Mártinak Monet képeket, G-knek Ponyvaregényt, szegedieknek Jóbarátokat, albérletbe Chat Noir-t (Nóri, megvan még az a bögréd?), Dominak párizsi kávéházas utcaképet stb. Szóval mikor beléptem a terembe, az első kép, amibe belebotlottam New York építéséről az a híres fénykép volt, amikor 46 emelet magasban lógatják a lábukat a munkások. Eszméletlenül szeretem ezt a képet! Annyi minden mondanivalója van a számomra, hogy akár új blogot is nyithatnék… és most ott állt előttem óriásiban! Aztán beljebb már emberibb méretű plakátok is voltak, persze ez az építkezés volt az egyszerűbb, nagy méretben is. Aztán megtaláltam kisebb hosszúkás formában is, végül egészen kicsiben is. Najó, hát, ha ez ennyire akar engem, hogy minden stócban benne van, akkor egye fene, jó lesz egy kicsi. Úgyis kell vennem még egyet, ami színes, mert ez fekete-fehér és nagyon borongóssá tenné a szobát, szóval elég ez a picike ahhoz, hogy ne legyen baj, hogy kettőre is kidobom a pénzem…Mikor a színesek között keresgéltem természetesen szembe jött velem Klimt (nem iis, csak a festménye). Jaj, gyerekek, az alap, hogy nekem lesz Klimt a szobámban; a szó szoros értelmében bearanyozza az ember életét...hehe. És már épp kerestem volna, hogy hol láttam picike New Yorkos képet, amikor megszállt az igazság: egész életemben, mindig az „én megelégszem ennyivel” tézist követtem. De hát basszus, itt vagyok életem valószínűleg egyik legnagyobb útján, és én úgy hiszem, hogy egyetlen egy életem van. Mégis mire várok? Egyébként meg örökre bennem maradna a pici rossz érzés, hogy „elhozhattam volna AZT…”. A döntés megszületett: „az óriásposztert kérem kérje az eladótól” :D :D :D  - hát így alakult, hogy bár esett az eső, szürke, hosszú és tanulós napom volt, végül mégiscsak kipróbáltam, hogy tud-e még egy felnőtt ember örömében ugrálni az ágyon… J   

De nehéz az iskolatáska

Az első gyatra nap.

- Szia Kislányom, na mi volt ma?

- Semmi.

Mindenki ismeri ezt az annyira tipikus párbeszédet, mert mindenkinek az életében előfordul. És nincs menekvés előle, még kétezer kilométerre otthontól is megtalál. Fejben.

Szóval az egyetemi élet itt is hasonlít abban az otthonira, hogy, bár élvezetesek az órák, de néha mégis átfordul a „rém unalmas”- kategóriába. Illetve nagyon leszívja az agyamat a folyamatos koncentrálás. Ami szerencse, hogy a vallási tárgyaim tanárait értem a legjobban, a másik két általános tárgyamat pedig jóval kevésbé (ez már kevésbé szerencsés). Viszont azok annyira nem fontosak, bár tény, hogy belőlük is kell beadandókat írnom. Ja, azért egy jó dolog volt: felismertem, hogy az egyik tanár Aquinoi Szt. Tamás Istenérveit magyarázza és rém büszke voltam magamra. Végtére is valamikor nekem is megadatik, hogy az legyek. J  Ez a hangulatomon viszont csak pillanatokra változtatott. Estére jó ramatyul is lettem, de persze aludni nem tudtam, mert a spanyoloknál este 11után kezdődik az őrültek háza. Egyetlen mentsváram a The Tudors című sorozat, amire az utóbbi időben rákaptam (hallod ezt, Gergő –a Te hatásod!). Bár tudnék róla mondani negatív kritikát is, mégis élvezem, hogy kosztümös, és 50 percre kiszakít abból a századból, amiben épp pörgésre kényszerít a sors. Viszont az eddigi lötyögés megbosszulta magát: a csütörtöki szemináriumra még a fele olvasnivalóval elmaradtam. Úgyhogy a szerdám elég vizsgaidőszak-hangulatban telt, bár jóval kevesebbet teáztam a konyhában, mint akkor szoktam…Délelőtt 10-től este 7-ig folyamatosan olvastam/ fordítottam. Aztán amikor kész lettem, és megnéztem végre az íméljeimet, akkor vettem észre, hogy írt a tanár, hogy az alábbi 6kérdésre válaszoljunk másnapra. Na ne! Ha nekem még egy árva betűt kell olvasnom Geertz-től, akkor én hazáig szaladok, nemhogy ebből a 45 oldalból még bogarásszak a tanárnak bármit is. Úgyhogy másnap reggel folytathattam a befejezettnek hitt munkát. A harmadik szürke nap.

Még jó, hogy a történetnek, amit az élet ír, még nincs vége…! J

Jó éjszakát!

Ui: újabb liftet fedeztem fel az egyetemi épületben –annyira izgi! :D 

Kütyük

A szép tavaszi idő úgy látszik itt divat. Rengeteget süt a nap, és egyáltalán nem érzem azt, hogy a szomorú, szürke, esős Egyesült Királyságban lennék, ahogy arra felkészítettek otthon. Nagyon nagy mázlink volt vasárnap is, mert a magyar srác (o ó, nem kérdeztem még meg, hogy hivatalosan is bekerülhet-e mesém szereplői közé…), szóval elkalauzolt egy-két helyre, így végre megláthattam a Roath tavat, amit a múlt héten hiába kerestem…ja és újabb mókusos élménnyel gazdagodtam, mert, bár a vállamra nem ülnek, de nagyon kis bátrak, úgyhogy közel lehet hozzájuk menni. Jó volt végre a szabadban lógni, mert alapvetően egész nap ülök valahol –iskolában, a gép előtt, vagy egy hivatalban várakozva. Bár ez utóbbi szerencsére már egyre kevesebbszer fordul elő. Azért persze hétfőn még volt két köröm a bankban a bankkártyás kaland miatt. Elmentem, hogy előadjam: egyetlen számlanyitás, két kód, két kártya - csupa megfejtetlen titok. A lány elkérte a kártyáimat… a szerződésemet… a diákomat (mint fényképes igazolvány). Lehúzta a kártyáimat a kis ellenőrző szerkezetén. Babrált, majd kitalálta, hogy nem tud mit mondani, mert kell neki az útlevelem is, ezek az iratok sajnos nem elegendők, bár a szerződést nyilván csak útlevéllel tudtam kötni, de az nem számít, menjek vissza délután, akkor majd megmondja mi van. Így hát ebéd után visszatértem és egy idősebb asszony vette át az ügyem. Kiderült, hogy itt az a módi, hogy két számlát adnak automatikusan mindenkinek, akkor is, ha csak egy szerepel a szerződésben. És a másik számlaszámomat még én sem látom, csak, ha regisztrálok a honlapon. Ezért van két kártya is: mindkét számlához egy. Azért van ez így, mert a „másik” számlán tartják az emberek a sok pénzüket, és az ahhoz tartozó kártyájukat otthon, a párnájuk alá teszik. Az alap számlára meg mindig annyi pénzt utalnak, amennyit nem féltenek. Így, ha elvész a forgalomban lévő kártyájuk, akkor nem veszítik el a pénzük nagyobbik részét, és amíg kiállítanak egy következőt, addig is ott van a vésztartalék. Hát ilyen cselesek Ők. Már csak annyit nem értek, hogy ezt a lakótársaimnak (akik szintén ennél a banknál vannak) miért nem így csinálták, de ebbe már nem bonyolódnék bele. Örülök, hogy végre a saját rendszeremet megértettem, nemhogy még másokét…

A következő találmány, amivel megismerkedtem a mosógép volt. Végre kipróbáltam milyen az, amikor az amcsi filmekben mosodába járnak az emberek és mindenki szeme láttára pakolásszák leggázabb ruhadarabjaikat, és persze már csak az a mosógép marad a főhősnek, amiből az előbb az ordenáré rosszarcú hajléktalan vette ki a pólóját. Oké, ez volt az izgi rész, ámde költői túlzás. Valójában egy kis házikót képzeljetek el, hozzáépítve az egyik lakáshoz. A mosógép 2fonttal működik és körülbelül ¾ óra alatt megy le egy mosás. Akkora a dobja, hogy Ágika tuti beleférne, de talán még én is. Ezután pedig a szárítás kötelező. Úgyhogy az újabb egy font és újabb ötven perc. Így jól elment az időm (nem kell ott ücsörögni mellette, de azért illik időben visszaérni, mert 1. ne foglaljuk egymás elől a gépeket, 2. bárki ki tudja nyitni, és aggódom, hogy lába kél a holmimnak).

Ami még új gondolat és szorosan a hétfőmhöz tartozik, hogy az este folyamán rengeteget skypoltam, és rájöttem, hogy ez nem lesz túl jó hosszú távon. Egyébként eszméletlenül és elmondhatatlanul jó volt, hogy végre újra belecsöppentem a kolis életbe kicsit és végre több emberrel is tudtam beszélni!!! De azt hiszem limitálni fogom a beszélgetéseim idejét. Mert semmi más dologra nem maradt aztán időm –persze ebben a saját akaratgyengeségem jelentős szerepet játszott. Na majd kitalálok valami megoldást.

+egy érdekesség: hazafelé menet elmentem a magyarok háza előtt. Az egyik lakótársuk épp az ajtóban beszélgetett valakivel és csak odaintettünk egymásnak meg beszéltünk pár szót, aztán mentem tovább és az jutott az eszembe, hogy ez teljesen olyan, mintha egy faluban élne az ember –mindenki az ajtóból biccent a másiknak, de éli a saját életét. Én legalábbis így képzelem el. Ez otthon kivitelezhetetlen. Kivéve a koliban.. ;)

 csokika

Folyt. Köv.

…Szóval pénteken olyan szorgalmas voltam, hogy az élet megjutalmazott; estére hivatalos voltam egy magyar névnapozásra. Persze „csak” négyen voltunk magyarok, de egyelőre számomra az itteni élettel összeegyeztethetetlen dolog hús vér magyarul beszélő embert látni, úgyhogy fantasztikus kuriózumnak tartom! De ezen mindenképp változtatni fogok! :D Persze azért tudom, hogy nem lehetek „antiszoc”, és nagymama koromban valószínűleg sajnálnám, ha most nem döngetnék szélesebb kapukat is a világ felé. Mindemellett azért jócskán vegyes volt itt is a társaság, de –főleg a csütörtöki spanyolos estém után- szembetűnő volt a hazai mentalitás. Iszogattunk, játszottunk (haj, érződött azért játék közben, hogy egyelőre a mosolygás jobban megy a beszédnél, de hát legalább dupla izgalom…), csocsóztunk –semmi üvöltözés és semmi ablakban táncolás. Plusz egy szociológiai érdekesség: tény, hogy a magyaroknál még mindig tabu téma a vallásosság kérdése, illetve, ha nem is tabu, azt hiszem nem tudják/tudjuk még hogyan kezelni. Mivel az elmúlt három hétben elég sok embernek mutatkoztam be, így szinte mindenkivel szóba került, hogy vallással kapcsolatos dolgot tanulok. Emlékszem, első héten, amikor egy kanadai lánnyal beszélgettem, ennek hallatán rögtön megkérdezte, hogy amúgy katolikus vagyok-e és fogok-e itt is közösségbe járni? Ez meglepett, mert nem titok, hogy aktív vallásgyakorló vagyok, de otthon nem kérdezgetik egymást ilyen nyíltan az emberek. Vagy később a spanyolok a magyarok vallásosságáról érdeklődtek. Egyedül a honfitársak esnek nekem, vagy kerülik kínosan a témát. Persze nem baj, mert végtére is mindenki otthonról hozza a kultúráját. Kíváncsi vagyok ez a távoli jövőben milyen irányban változik majd? Elhatároztam, hogy nyitott maradok a kérdésre.

Ennek az estének a hozománya a szombat este. Persze azért a két este között (és két nagyobb lendületű olvasás között) voltam kicsit a levegőn is. Lhachtalion, kérlek találd ki hol? ;) :P (megfejtés alább).

Szóval a magyarok egyik lakótársa (egy amerikai lány) elhívott engem szombat estére valahova… kérdezte, hogy mennyire ismerem itt a pubokat, és miután töredelmesen bevallottam, hogy eddig nem éppen az ivászatról szólt az életem, gondoltam most ketten-hárman beülünk valami kiskocsmába. Így el is mentem a legkényelmesebb kis narancssárga pulcsimban, farmerban, ahogy az ugyebár szokás. Mikor odaértem, akkor fogadott a meglepetés: legalább tíz ember volt már a lakásban (ez volt a gyülekező pont –akinek nem lenne egyértelmű), a lányok mind kisestélyiben, fiúk lazán, elegánsan és férfiasan ingben, lakkcipőben. Az első kényszeredett mosoly után még az is megtudtam, hogy nemsokára jönnek értünk a taxik, mert, hát megyünk a BELVÁROSBA!!! Csak előtte elszaladtak páran a közeli automatához kivenni pénzt estére…Hát, ha mi most kaszinóba megyünk, egy életre nem felejtem el ezt a napot –nekem még működő bankkártyám sincs… (amúgy a bankkártya-ügy külön történet, majd jön az is; roppant tanulságos). Végül kiderült, hogy itt mindenki a legjobb ruhájában (és a lányok a legmagasabb sarkú cipőikben) megy el egy szimpla szombat esti ereszd el a hajamozásra. Úgyhogy úgy határoztam, Juliska megmutatja, hogy 1. a magyar lányoknál nem a ruha teszi az embert, 2. miért is előnyösebb nadrágban és kényelmes felsőben élvezni a szombati szabadságot? Juliska megmutatta. Probléma megoldva. ;) Ettől függetlenül én jöttem el leghamarabb (nem tehetek róla; öreg csontjaim…), de ez lehet, hogy azért is történt így, mer az italok itt 1000forintnál kezdődnek. Linczike, itt Te sem lennél alkoholkirály… Ennek persze inkább az előnyös oldalát látom. Nincs mit tenni, kezdek egy nyugodtabb életszakaszba lépni. De hát ezen az olvasóim nagy része már túljutott, úgyhogy nem is pazarolnék rá több szót.

Még mielőbb befejezném, belekezdek a „Csodálatos kártyaszaporítás” című bestsellerembe: csütörtökön végre megkaptam a leendő bankkártyám pinkódját levélben Aztán még egyszer. Hát bizony két különböző kód volt. Aztán pénteken végre megkaptam a kártyámat is. Aztán szombaton kaptam egy újabb kártyát és persze nem lehetett tudni melyikhez is tartozik a szerződésben leírt számlaszámom (mert, hát ugye én egyetlen számlát nyitottam, tehát egy számlaszámom is van. Ellenben két totálisan különböző bankkártyám.

Egyedül a nevem egyezett mindenütt). No majd jön a megfejtés is…

Sok-sok pusszantás!

Megoldás, hogy mit csinált Julcsi szombaton: barangolt a Tescoban –najó, vásároltam is. Ez van, ha ez ember eszik…

Úgy hívják, hogy élet.

Mindenek előtt bocsánatot szeretnék kérni a nagy elmaradásért…

Az utóbbi időben két fontos területen történt változás az életemben (és meglepő, de nincs összefüggés a kettő között, bár így lenne logikus…). Szóval beindult a tanulás, illetve a szociális életem ugyan még koránt sincs a megszokott állapotában, de kezd kikupálódni (kopp kopp kopp).

Minden azzal a bizonyos csütörtöki nappal kezdődött… Kedden ugyebár megvoltak az első óráim, még, ha kicsit nehézkesen is akart befogadni az egyetem. Azonban a szemináriumok csütörtökön vannak, így az igazi megmérettetés, illetve a tanulásos része a dolognak ekkorra tevődött. Jó, persze teremkeresgélés –ez az életem részévé vált, talán már némi bája is van – azért még volt. Az óráim nagyon-nagyon érdekesek! És a tanáraim is iszonyat barátságosak, közvetlenek a diákokkal, élvezetesek az órák, és látszik rajtuk, hogy nem kényszerből tanítanak. Ez otthon sajnos nem mondható el; jópár olyan kurzust végigszenvedtem, ahol a tanárnak púp a hátán a tanítás, csak kötelező, ha az egyetemen akar kutatni. Ja és nem csak az éves tematikát kapjuk meg (ettől voltam elájulva kedden), hanem minden órára írnak külön-külön, és ez sokat segít, hogy tudjam követni az óra menetét. Persze felveszem a biztonság kedvéért az óra hanganyagát, de még nem használtam. Azt hiszem maga a tudat ad biztonságot, hogy bármikor visszahallgathatom.

A szociális életem (első rész):

Este elhívtak egy spanyol házibuliba. Kriszti, nem tudom Te hogy bírtad, amikor kinn voltál fél évig, mert nekem konkrétan fájt a dobhártyám az este után… akkor is ordítanak, amikor totál semmi okuk nincs rá. Azt hittem megszoktam a családban a görögös felfordulást, de azért Drága Rokonaim, próbáljunk meg a görög lagzi szintjén maradni. ;) Egyébként nagyon barátságosak és befogadók és ahol ők vannak, ott van buli, ez egészen biztos. Bár nem kellett szégyenkeznem, mikor az amatőr szambatudásommal közéjük álltam, és az is biztos, hogy a szegedi barátaimmal tovább bírjuk az iramot, mint ők. Mi tagadás, nagyobb az átlagsúlyuk pár kilóval…Iszonyú, hogy mindig a sztereotípiákba futok, amit nagyon utálok, úgyhogy majd leépítem magamban, hogy igenis az egyének számítsanak, de elég sok belőlük tényleg igaz.

Ami különleges élményt adott: képzeljétek, volt a társaságban egy vak srác is –ő is Erasmusos diák. Nagyon jó volt látni, amilyen lazán és természetesen kezelték; mindenki figyelt rá, illetve természetesen ő is szerepelt a fényképeken stb. Aztán mikor átmentünk egy szórakozóhelyre, én kísértem át. Ha mentünk valahova, mindig fogta valakinek a karját. Beszélgettünk, illetve néha mondtam, hogy most fel vagy lelépjen, lépcső, stb. Nagyon felnézek rá, mert szerintem iszonyat nagy bátorságra vall, hogy ilyen lazán tudja kezelni az életet. Mikor táncoltunk, akkor pedig ott állt velünk ő is ugyanúgy, persze akkor azért mindenki jobban figyelt, mert nagyon könnyen elvesztik egymást az emberek, még, ha alapból látnak is. Én még nem kerültem közvetlen kapcsolatba nem látóval, és hihetetlen nagy élmény volt most! Nagyon hálás vagyok az életnek, hogy ennek részese lehettem!

Ami az enyém, az nem másé.

Nagy igazság, főleg, mert elvesztettem az egyik kedvenc sálam (szerintem én vagyok az egyetlen ember, aki még sálat hord Cardiffban –megőrültem?? pedig már 10fok van!!!). Vitatkoztam egy jót a ruhatáros lánnyal, hogy nem velem van a baj, egészen pontosan emlékszem, hogy abban jöttem, de nem tudtam meghatni. Úgyhogy elgyászoltam (mármint a sálamat. A ruhatáros nőt élve hagytam –csak a félreértések elkerülése végett). Aztán elindultunk hazafelé. Ééés a bulihely előtt megláttam egy fiú nyakában!!!! Ééés –bár nem könnyen –de sikerült leimádkoznom róla! Visszaszereztem. Bár büdös volt… de most azt hiszem szorosabb lett a kapcsolat köztünk. J

Ennek örömére a péntekemet ellógtam. Pedig itt már 3órakor bezárnak a szórakozóhelyek, szóval hamarabb kerültem ágyba, mint ahogy számoltam eredetileg. Bár ez a lógás része nem egészen igaz, mert elkezdtem olvasni a kötelezőket a szemináriumokra. Egyelőre kellemesen csalódtam magamban, mert a könnyebbel kezdtem, és így sikerélményem lett, ami miatt meg további ambícióm. Ez volt a terv.

Most abbahagyom, mert az izgalmas részeknél kell abbahagyni, és most az következik.

Addig reklám…

Puszik J            

Iskolásat játszom

Szerdai pótlás…ezt szerdán kezdtem el írni…de már a további elmaradásaimat is mindjárt behozom.

 Reggel még nem volt valami biztos az élet –még mindig. Eddig a napig (szerda) kellett eldöntenem, hogy mi az utolsó tárgy, amit felveszek a többi mellé. Volt egy vésztartalék, de azt nem nagyon akartam, úgyhogy megbeszéltük a titkárnővel (úgy látszik Ő a főszereplője lassan a mesémnek), hogy 9-kor találkozunk, és csak akkor kell bemennem a 10-kor kezdődő órámra, ha nem sikerül helyette mást találni. Kettőnk közül nem én nem voltam 9-kor a tanszéken… Az idő suhant, de az utolsó pillanat mindig sokat változtat az ember életén (ugye Sajti?) –kinéztünk egy frankó kis 10kredites tárgyat, már csak a hivatalos procedúra volt hátra. Mondjuk csak késő délutánra vált biztossá, hogy tényleg sikerült-e felvennem, de azt hiszem, kezd a lelkem hozzászokni a bizonytalanságokhoz. (de ezt lekopognám –nem akarok több bizonytalanságot). Így megvan a végleges órarendem! Ímé az óráim: Religion and science, Religion and Gender, 20. századi gyerekirodalom és Walesi kultúra és folklór. Tetszenek, de azért még jócskán homály, hogy mennyire fogom szeretni azokat. Igaziból a csütörtöki napon múlik minden, mert akkor lesznek a szemináriumok is. De az a taktikám, hogy nem gondolok bele a nehézségekbe, és a „nem tudtam, hogy lehetetlen, ezért megcsináltam” elvet igyekszem követni. Persze tudom, hogy nem lehetetlen, viszont szemléletes a mondás. Úgyhogy szépen rendet raktam a hivatalos papírjaim között (ciki lenne felfogadni személyi titkárt? Én nem bírom ezt a halom papírt…), úgyhogy most majdnem olyan szépen átlátható, mint ahogy Márti cuccai szoktak lenni –gondoltam is Rád, hogy büszke lennél, ha látnád. J Ja, nagyon jó ötletnek tartom: minden tárgyból csináltak a tanárok részletes leírást, hogy milyen követelmények vannak, teljesítés feltétele, mi a pontos tematika (óráról órára minden kötelező irodalom, napi téma, óra célja stb). Nem tudom, hogy ez más otthoni egyetemen van-e, nálunk a tanszéken nem jellemző, úgyhogy elhatároztam, hogy, ha hazamegyek, javasolni fogom ennek a bevezetését. Ezek segítségével esett le a tantusz, hogy van pl. olyan tárgyam (Rel.& science), ahol nem vizsga lesz, hanem 2db 3000szavas beadandó. Ez a „nem közvetlenül égek” kategória, ami valamelyest megnyugtató. Illetve holnapra már kell is olvasnom, úgyhogy ittlétem alatt először rávettem magam a tanulásra. Fordítottam egy keveset, ami bár roppant nyögvenyelősen ment (úgy 2és fél-3 óra az életemből), de meghagyta a reményt, hogy képes leszek hozni a szintet. Kiszámoltam: év közben, ha minden nap fordítok 10oldalt, akkor mindent el fogok tudni olvasni, ami hétről hétre a szemináriumokra kell. Hát… néha azért majd kérdezzetek rá, ha nem lenne elég a saját lelkiismeretem, szükségem lenne a Tietekre is.

Őrület: kötelező volt megvenni egy könyvet. 22 font volt diákkedvezménnyel!!! Azt hittem kiesnek a szemeim, amikor meghallottam. De hát a világ követel…

Kapaszkodom a húrokba…

Ismeritek ezt az Ákos számot?: 

„Gitárommal a kezemben egy szakadékba nézek,
Kapaszkodom a húrokba, mert lezuhanni félek,
Hisz´ hív a mélység, egyre jobban, ha magam lennék, elbuknék,
De míg a hat húr kitart, addig én is bírom még...” ? -ez a refrénje, ami a mai  (keddi) napomat végigkísérte.

Azt hiszem megadom magamnak azt a luxust, hogy néha rosszul érezzem magam, bár tény, hogy túl rövid hozzá az élet…

Miután hétfőn megcsinálták végre az egyetemi internetes felületem (SIMS –ez az itteni ETR, vagy Neptun), azt mondták, hogy azért ellenőrizzem le a biztonság kedvéért, hogy tényleg bejön-e. Így reggel be is léptem. Csakhogy nemhogy rosszul jelent meg, hanem teljesen le volt zárva az egész rendszer, szóval már nem lehet változtatni az adataimon, az állapotomon, nem tudok órákat sem felvenni. És mivel hivatalosan még ezeket nem tettem meg (bár tény, hogy önhibámon kívül, de ezt mondogathatom a gépnek…), így gyakorlatilag az egyetemi rendszerből hullottam ki. Jobban mondva bele sem kerültem. Úgyhogy még az első infarktusom előtt berohantam a tanszékre és lelki szemeim előtt már lebegett, amint pakolok hazafelé, majd otthon pengetem vissza az ösztöndíjamat az Erasmus irodának, és végül végignézem, ahogy a szüleim az ÉN baklövésem miatt éhen halnak. –nem, ez akkor korántsem tűnt drámázásnak. Főleg azután, miután a rohanástól kipirosodott fejemmel közölte a titkárnő, hogy szíveskedjek visszafáradni délután fél 4-kor, mert most nem érnek rá velem foglalkozni. Tényleg kétségbe voltam esve! Mindemellett kizárt, hogy én délutánig várjak! Elmentem az Erasmus irodába, ahol végül megoldották a rendszer hibáit.  Maradhatok, nem taszít ki a város és nem vallok kudarcot két hét után önmagam és az egész világ előtt. Így megnyugodva indulhattam életem első cardiffi órájára.

Még előző nap váltottam ímélt az oktatómmal, aki pontosan leírta, hogy melyik épületben, hányas számú teremben leszünk. A biztonság kedvéért kiírtam az ímélt és megmutattam az egyik lakótársamnak, meg aztán a portásnak is, hogy nehogy rossz órára üljek be. Meg is találtam: egy kémiai kutatólabor volt a teremben. –az öreg enyhén szólva félreinformált. Kóvályogtam, de sehol semmi bölcsészetre emlékeztető dolog nem volt, úgyhogy gondoltam visszamegyek a btk-s épületbe és megnézem ugyanazt a teremszámot. –nyertem! Bár addigra elment az óra fele… de végül a tanár mondta, hogy sajnos összekeverte a csütörtöki órájával, amikor írta az ímélet nekem. Hát ez volt életem első órája külföldön…Nem ilyenre számítottam. A másikról pedig már csak 5percet késtem, mert a titkárnő rossz teremszámot adott, de azt már simán korrigáltam –én a rutinos eltévedők és megtaláltatottak gyöngye. :P Jó hír: sikerült felvennem a 20. századi gyerekirodalmat, köszönöm mindenkinek, aki nem felejtette el!

Szóval elhatároztam: kapaszkodom a húrokba, és nem vagyok hajlandó csak úgy felszívódni innen az egyetemről úgy, hogy ki sem próbáltam milyen küzdeni az itteni rendszerrel –legalábbis, amíg sikerül kapaszkodnom.

Még egy köszönet: ma többen ápoltátok a lelkem, miattatok sikerült pozitív hangnemben zárnom a soraimat, köszönöm ezt is!

Illetve: plusz egy vicc: délelőtt szakadt az eső. Erre felkészülve még otthon a kőbányai bazárban vettem magamnak egy roppant sikkes gumicsizmát. Kopog a sarka, úgyhogy néhány élesebb fülű hímnemű egyed automatikusan a kopogó sarkok után fordul. Azt hiszem a mai napon egyik hátraforduló sem kockás gumicsizma látványára számított –az arcuk megért pár nevetgélős pillanatot.

sok sok puszi mindenkinek!!!

Hirtelen múló hétfő

Ej, már messze volt az, de mindenképp említésre méltó két okból is. Az egyik, hogy képzeljétek, találtam egy olyan liftet a tanszéken, ami egyből a tanulmányi irodához visz (persze csak felfelé közlekedik, az oldalsó irányokat még mindig nekem kell megtenni…-elmaradott világ ez egy szájberlánynak :P ). (az, hogy miért kell ennyit rohangálom már nem olyan nagy élmény; a tanszéki titkárnő nagyon aranyos és csuriban van az ujja, hogy sikerüljön  az összes tárgyamat felvenni, csakhogy miatta kell fél naponta megváltoztatnom azokat.) A másik pedig, hogy MEGÉRKEZETT A BŐRÖNDÖM!!!  Anyu ugyanis elküldött még néhány cuccomat egy fuvarozó céggel (köszi Dotti!!!), és már elfelejtettem miket pakoltam bele, úgyhogy most minden a meglepetés erejével hatott. Végre itt van a kockás plédem (a szegedi), meg Béla, a hálótársam (ikeás, ufó –Gábor, emlékszel? (nyugi Gáborok 90% százaléka, nem gáz, ha nem emlékeztek, mert majdnem olyan sokan vagytok, mint Attilák, szóval az én rettenthetetlen agyvelejű unokabátyámra gondolok most, és az kizárt, hogy Ő nem emlékszik…). És és és és három csomag pirospöttyös túró rudolf is! Álom… egyébként nem is gondolnátok, hogy mennyire felértékelődnek ilyen esetekben az otthoni ízek, színek stb .Szóval a Bibliától a Nők Lapjáig, a túrabakancstól a nylonharisnyáig tökéletesedett a  mini háztartásom. És mindezt az koronázta meg, hogy Domival és Apuval konferenciabeszélgettünk miközben pakoltam, úgyhogy volt kis gitározás, rádióhallgatás, fallabdázás, szuttyogás a háttérben –a virágos lelkem csak úgy ujjongott!

Így most virágos puszikat küldök egy szeszélyes városból

Béke…

Vasárnap.

Elkettyenve ébredtem. De ez érthető…a vasárnap ugyanis amióta az eszemet tudom a család jegyében telik. Ha más nem, de vasárnapi ebédre hazaesni kötelező. És ezt most a szó nemesebbik értelmében mondom. Ha úgy vesszük a vasárnap nyugvópont az élet forgatagában. Aztán az emberre egyszer csak rászakad a felismerés –vasárnap szerettek nélkül. Mondjuk pár milliárd ember túlélte már; túlérzékeny lehetek, ez van. Miden esetre beterveztem magamnak egy misét, mert megfogadtam, hogy elmegyek, meg mert program és végső soron kíváncsi is vagyok…

Hát nem tudom, hogy tényleg kettyent volt-e az idős atya, de, hogy nem úgy kezdődött a mise, mint szokott az egész biztos, és kb. 5perc elteltével benyögte, hogy „jja, most nem ádvent van!” –a felismerés után (ti. úgy másfél hónappal le van maradva a kisöreg) korrigálásra került sor. Szerencsére többen koncelebráltak, úgyhogy csak a zárszavak maradtak neki. J Minden esetre valamiért füstöltek és ezért ugyanolyan illat volt, mint otthon és nagyon-nagyon jó érzés volt!!! Egyébként érdekes, mert sokkal több idős férfi volt a templomban, mint nő. Otthon ugyebár ez pont fordítva van. Lehet, hogy csak azért, mert 11 óra volt és a nők olyankor főzőcskéznek otthon, vagy pedig itt tényleg mások az arányok. Illetve rengeteg fekete bőrű volt. Heten ministráltak és csak az egyetlen kissrác volt echte walesi…

Aztán kiszabadultam a természetbe és megmenekült a lelkem! Elhatároztam, hogy nem leszek tipikus turista, és a városnak azokat a részeit keresem fel, ahol valójában élnek. Így jutottam el az újépítésű családi házas negyedbe (ami természetesen teljesen ugyanolyan, mint a régi, mert, hát itt mindent ugyanúgy csinálnak, mint ahogy azt az őseik tették…), egy mesés parkba, és egy gyönyörűséges temetőbe. Ez utóbbiban ugyan nem élők voltak, de hát a temető is az élethez tartozik. Vakítóan fényesen sütött a nap, a sírokon megcsillant a fény, mókusok szaladgáltak és madarak csiripeltek, mintha tényleg az ajtóban dübörögne a tavasz. Nem volt ám egyáltalán szomorú hangulata, mert nagyon szépen ápolt volt, széles ösvényekkel.  Hál’ Istennek kicsi koromban Apu megtanított, hogy a temetőbe nem csak szomorkodni lehet járni. Úgyhogy itt, a temetőben visszatért belém az élet. J Sok-sok fényképet csináltam, amit majd egyszer Rátok ömlesztek valamilyen formában. Annyira elememben voltam, hogy még az előző napi méregerős borsos csirkémet is feltunningoltam, úgyhogy kifejezetten finom lett. És a zárszó: hogy fáztam-e? Igen. Az angolok tényleg csak szombatonként fűtenek…