Világraszóló semmiségeim

      Hogy miért írok csak olyan ritkán? Mert nem történik semmi –és ez legalább akkora kamu, mint, amikor a gyerek válaszolja, hazaérve az iskolából ugyanezt a jól bejáratott mondatot. Aztán az élete további hetven évében ezek az iskolában történt „édes kis semmiségek” jelentik majd az összes kapaszkodót, és feledhetetlen emléket.

A hátsó kis úton keresztül körülbelül öt percembe telik eljutnom az iskolába. Az óráim mindig X óra 10 perckor kezdődtek, és ebben még nincs benne az óra elején lévő „megérkeztem, lerogyok, tanár nem tudja bekapcsolni a kivetítőt, még eszem egy csokit” első tíz perc. Így majdhogynem tökélyre sikerült fejlesztenem, hogy egészkor még fújdogáljam a brutálisan ihatatlanra forrósított teámat. Úgy gondolom, hogy talán akkor kezdem otthonosan érezni magam valahol, ha már merek rohanni valahova. Hát ez tavaszra körülbelül megtörtént.

Azonban én magam sem gondoltam volna, hogy ilyen téren valaha a nyerő kategóriába fogok tartozni. A három olasz csajszi, akikkel összeszedtük egymást egy félévnyi lányos „Szex és New York” (a sorozatokban kevésbé jártasok kedvéért: ez egy amcsi nyálas sorozat csupa bugyuta szingliről lélekmelengetően primitív jelenetekkel) hangulatú laza és fecsegős hétköznapjaira (szex és New York nélkül) –na, hát ők felülmúltak minden eddig elképzelésemet, amit valaha a késés fogalmáról gondoltam. Mindig és minden körülmények között én voltam a legpontosabb. Én ugyanis olyan ódivatúnak számítottam a köreikben, hogy azért még próbáltam tartani a megbeszélt időpontokat. Szóval mi így négyen együtt boldogan késtünk rengeteg helyről –sosem találtunk szabad asztalt a csütörtöki pubozások alkalmával (csütörtökönként volt az Erasmusos diákok közös estéje), sosem értünk a „kedvezményes időpontban” a fizetős helyekre, és így fedeztük fel és szoktunk rá négyen együtt a nonstop gyorsétkezdékre és éjjelnappali üzletekre –onnan ugyanis sosem tudtunk elkésni. Azt hiszem, tanulhatnánk tőlük hogyan kell lazábban venni az életet. Ez legyen mondjuk a felhőtlen élményeim „A” verziója.

Ha már a felgyorsult étkezési szokásokat említettem, azt is meg kell jegyeznem, hogy az én egyszemélyes étkezési szokásom inkább lassult –úgy négyszer annyi idővel, mint eddig. Nem tudom, hogy a szabadidő többlet, vagy a szükség –magamnak és olcsón- vagy pedig valamiféle titkos időzítés miatt-e, de rátaláltam a konyhai szuttyogás örömeire. Mesterszakácsok internetről összelopkodott receptjei és saját végtelen (-nek tűnő) kreatív kutyulásaim lenyomatait tejfölös és olajos papírfecnik őrzik a jövő gyomrai számára. Ezt biztosan pozitívumként könyvelem el. Bár kóstolóval még nem biztos, hogy mindenkit meg mernék kínálni. ;)          

„Bé” verziójú (de semmiképp sem sorrend tekintetében) élményeimben Annával osztozom, akivel véleményem szerint még pár évtizedig tartani fogjuk a kapcsolatot. Az élet agyatlan habos oldala mellett a szellemi habos oldalt is sok tekintetben neki köszönhetem. Ő ugyanis hegedűművész. (Egyébként Lengyelországból jött.) Meghallgattam pár koncertjét –klasszikus és modern vizeken is eveztünk. Megtanított hogyan kell hallgatni a jazzt. Bár eddig is nagyon szerettem, de több mondanivalója van a zenének, ha tudjuk hogyan szívjuk magunkba. Ja és persze a zene és drámatanszék (iskola) művészklubjába (söröző???) is elsodort az élet. Így picit a művészvilágot és művészgyűjtő helyet is megismertem. Egyúttal leszögezném: a művészek itt is őrültek –vagy legalábbis a földi halandók számára érthetetlen és titokzatos világ képviselői.

Életem ide (C-ba) kapcsolódó hímnemű egyedeit fedje jótékony homály. A jövőre nézve leszögezném (persze előítélet és sztereotípiamentesen) azt a tényt, hogy nem tudok elszakadni európaiságomtól és a kis otthoni megszokott kultúrámtól –szóval magyar legények, úgy kaptatok piros pontot, hogy még tennetek sem kellett érte. ;)

A hétköznapjaim történeteihez tartozik az az önmagammal kapcsolatban tett megállapításom is, hogy a külcsín (vagyis inkább, hogy „megadjuk a módját”) igenis sokat számít. Erre az üzletekkel kapcsolatban jöttem rá, egész pontosan: a nő (jelen esetben én) védje a természetet (elvégre is onnan vétetett és oda távozik), a nő vigyázzon a környezetére (ha már utódokkal boldogítja a környezetét, akkor a környezetével boldogítsa az utódait is), viszont a nőőő egy jól berendezett parfümériától a levegőbe szökell és egy tíz pontos tripla axellel (korcsolyaugrás) máris benn terem az illatok útvesztőjében. –Függetlenül attól, hogy hány kisállatot nyírtak ki szívtelen módon a kísérletezésekkor, és kevésbé függetlenül attól, hogy egy végzetes botlás vagy táska átlendítése jobb vállról a balra az elkövetkező tíz éves fizetésébe kerül. Amire ki akarok lukadni a lukas fecsegésem közepette: az emberek itt megtehetik, hogy igazán adjanak magukra. Ahhoz, hogy egy jobbminőségű ruhát, táskát, cipőt, ne adj’ Isten parfümöt vegyenek, nem kell karácsonynak lennie. Igenis, az emberek a heti igavonás után megérdemlik azt, hogy egy gusztusosan berendezett üzlet termékével ajándékozzák meg magukat. Hogy bemehessenek egy szépséges üvegszalonba, ahol a pultok mögött szakemberek ajánlják a személyre szabott bőrápoló összeállítást, és a nap végén egy tiszta és igényes kis étteremben lazuljanak el, mosolygós pincérek kiszolgálása mellett. Majd az ebből átváltozó észveszejtő éjszakai élet szemétdombjait reggelre takarítsa el a jól szervezett köztisztaság fenntartó, hogy amikor másnap újra kezdik az emberek a munkát, akkor méltósággal, és ne a szeméthalmot kerülgetve kelljen átvergődni a városon, emiatt is rosszkedvvel kezdeni a napot.

Meg kell jegyeznem, azért itt is van szemét és itt is a turkálóban hemzseg a legtöbb tililány, és itt is az egy fontos boltban a leghosszabb a sor. Csakhogy itt a másik lehetőség (egy magasabb szint) közelebb van. Nagy különbség…

De azt hiszem az olasz lazaság, határon túli barát és álomszerű életszínvonal ellenére a legszebb dolog még mindig az az életemben, hogy tizenhat nap múlva hazamegyek hozzátok.  

Áldott rendszer

Először mindenféle briliáns irodalmi szófordulat jutott az eszembe mivel is kezdhetném az évmilliók óta esedékes májusi beszámolómat. Aztán rájöttem: már igencsak a végéhez közeledik a juliskaland, így, ha kizárólag csak a tényekre szorítkozom, akkor is tömérdek mesélnivaló halmozódott fel.

Tekintettel arra, hogy milyen iszonyatosan nehézkes volt mindenféle ügyintézés az érkezésem után, így elhatároztam, hogy a befejező munkálatokat idejében elkezdem. Habár az otthoni Erasmus iroda csupán öt különböző dokumentumot kér tőlem, ezek beszerzéséhez három hét minimum kelleni fog... Bár felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért nem hiszik el, hogy itt jártam, és „dacoltam a hullámokkal”? - esetleg egyetlen papír is elegendő lenne ennek bizonyítására, de hát kétségtelen, hogy ez csak költői kérdés lehet.

Miután a szüleim meglátogattak a Húsvéti szünetben (ej, itt a nagy szabadság hazájában nem változtatják meg görcsösen „tavaszi szünet”-re a nevét, de ne aggódjatok, ők viszont mást lihegnek túl), így összesen négy napom maradt megírni két beadandómat. Tekintve, hogy márciusban egyet tudtam négy nap alatt kiküzdeni magamból, elég lehetetlen feladatnak bizonyult, de hát nem volt benne a pakliban, hogy nem sikerülhet… így a határidő napján kezemben lobogott mindkét esszé. Egyúttal ez a felejthetetlen dátum is az életemben… Elő sztori: négy tantárgyamból kettő a vallási tanszékhez, kettő pedig az angol tanszékhez tartozik. Félév elején felvettem a tárgyakat, mint minden normális, hétköznapi diák, és a saját tanszékem (vallástudomány) összes titkárnője egy emberként szurkolt nekem, hogy zökkenőmentesen kezdhessem a félévet. (Bár talán van, aki emlékszik még olyan aprócska hibákra, minthogy először zenei tanszakra regisztráltak be, aztán matekra –azóta is kapok matek kurzussal kapcsolatos íméleket, de már nem fárasztom velük magam…) Ezek után ezen az ominózus hétfőn (május 9.) kiderült, hogy minden külföldi diáknak, akinek voltak órái az angol tanszéken, a félév folyamán kellett járnia egy speciális szemináriumra a saját órája mellett. Na, hát én erről nem tudtam… Ne aggódjon senki: a kétségbeesés ezred másodperc alatt futott végig rajtam, utána teljes hidegvérrel terveztem meg hogyan fogok szembeszállni ezzel az egyértelműen ellenem kiépített rendszerrel. Ha egy mezei, helyi diáknak adnak jegyet úgy, hogy nem járt különböző kiegészítő kurzusokra, akkor ebben az esetben meglovagolom az „egyenlő bánásmódot mindenkinek!” jelmondatot, és elintézem, hogy gyorsan megfeledkezzenek eme egyértelműen sajnálatos kis málőrről. Így a dolgozatom már valahol a több száz másik esszé között pihen. Utólag amúgy elméláztam azon, vajon hol rekedhetett meg az információ még februárban, hogy nekem be kellene járnom egy plusz órára is, mert sehol az égvilágon nincs feltüntetve, és ez egészen biztos. Válasz nincs. Mindenesetre elhatároztam, hogy óriás betűkkel írom majd ki a nevem az otthoni Erasmus iroda felára, hogy aki jön Cardiffba a következő években, azt fel tudjam vértezni ilyen és hasonló jellegű praktikus információkkal.

Mindezek után nem is csodálkozom, hogy a további küzdelmeim is az angol tanszékre korlátozódnak. Van ugyanis egy formanyomtatvány, amit ki kell töltenem az itt kapott jegyeimmel, itt aláíratni egy fontos emberrel és a hazaérkezésem után ezt értelem szerűen oda kell adnom az otthoni egyetemnek. Csakhogy a cardiffi egyetem rém körültekintő ám: nem elég, hogy a saját tanárom leosztályoz, hanem két (!!!) másik professzor ellenőrzi, hogy tényleg megfelelő jegyet adott-e nekem az oktatóm és biztos nem elfogult (se negatív, sem pozitív irányban) és biztos nem követett el egyéb hibákat a vizsgadolgozat javítása közben. Ezért a jegyeket június 22. előtt semmi esetre sem tudják nekem megmondani. Nem hatotta meg őket az sem, hogy 8-án repülök haza, hogy nem elég, ha majd küldenek róla egy ímélt, és, hogy szerződésben szerepel, hogy mikorra kell nekem rendelkeznem ezekkel az adatokkal. És persze az otthoni iroda nem tudja, hogy itt ilyen a rendszer és valójában lehetetlent kér tőlem azzal, hogy eredeti papirkákkal állítsak haza. Valójában tényleg elég mérges vagyok rájuk (jelen pillanatban minden irodistára Szeged és Cardiff vonzáskörzetében), és legjobb szabadidős tevékenységemmé vált, hogy a spanyol (szintén erasmusos) lakótársaimmal szidjuk a rendszert a konyhában. Azt hiszem a félév folyamán összesen nem beszélgettem annyit a spanyolokkal, mint most, amikor a közös problémákon rágódhatunk. Akár még hálás is lehetnék a rendszernek, hogy így összehozza az embereket.

 „Majd megoldódok, ne aggódj.” Stb. Hogyne. Ezzel én is tisztában vagyok. Csak mindezidáig nem sikerült megbirkóznom azzal, hogy miért az én feladatom közvetíteni a két

ország ügynöksége között? Persze szívesen megteszem –pénzért, amit havi juttatásban utalnak és fizetésnek hívják, és esetleg még adóznak is utánam. Csak az egy másik kaland lenne.

Öröm az ürömben, hogy megveregethetem a saját vállam: a kis előrelátó idejében elkezdett foglalkozni a feladataival. Felesleges energiáimat és mindezek mellett az ölembe hulló szabadidőt ajándékkeresgéléssel vezetem le, bár legszívesebben egész Cardiffot hazavinném nektek… csak úgy „mutiba”. :) 

Esküvős...

Esküvő. Az eltelt pár hónapban mindenki bőszen készült, zsizsegett Nagy Britannia és talán az egész világ. (ti. William herceg és Kate esküvője, nem az enyém. Bár az enyémen is zsizsegni fog a világ, ebben szinte biztos vagyok. :) ) Én is készültem… aggodalommal töltött el, hogy apu aznapra vette meg a repülőjegét, hogy meglátogasson. Ez az én logikám alapján két dolgot vont maga után. Az egyik, hogy mi lesz a repülőjével? Egyáltalán engedik-e felszállni, vagy, ha már a levegőben van, mikor és milyen körülmények között landol majd? A másik pedig, hogy én hogyan fogom elverekedni magam Cardiffból a lutoni reptérre, Londonon át. Hol ragadok vajon? Valamelyik autópályán a tömegben, vagy bejutok esetleg Londonba? Esetleg valahol megakasztja az utam egy fincsi kis líbiai merénylet ezen a nemes napon? Tehát hidegvéremet megőrizvén végigzongoráztam minden katasztrófatervet és háromnapi hideg élelemmel a hátamon neki vágtam a küldetésnek: 6óra alatt kell eljutnom Lutonba. Apuval előző este egyeztettük óráinkat és csodálatos terveket eszeltünk ki, mert már olyat is bemondott a rádió, hogy korlátozni fogják a mobilhálózatokat. Tehát, ha elkeveredik valamelyikünk, még csak értesíteni sem tudjuk egymást. Sebaj, legrosszabb esetben a Baker Street sarkán várjuk egymást rendületlenül. Hajnali sütögetés, rendrakás, pléd tökéletes elhelyezése –redő és gyűrődés nélkül, akár egy kis szállodában. Tőlem szokatlan módon már fél órával a busz indulása előtt a megállóban szenvedtem, hogy a különösen aktív hajnalom után nyitva tudjam tartani a szemem, amíg megérkezik a busz. Persze miután felszálltam, bevackoltam magam és a következő két órát totál kiütve végigaludtam. Majdnem olyan jól aludtam, mint a szegedi vonaton szoktam. Pont London határában tértem magamhoz és láss csodát: az utcán egy teremtett lélek nem volt és a mi távolsági buszunkon kívül összesen négy másik autót láttam (!!!). Nem tudom ezt hogyan csinálják az angolok; ennyire fegyelmezettek vagy ilyen sokat fizet nekik valaki? Illetve nem tudtam eldönteni azt sem, hogy ezek szerint a 14 millió londoni lakos mind a Westminster apátság előtt integet Willnek, vagy mindenki a tévé előtt ül? Így fél órával hamarabb érkeztünk a Victoria Pályaudvarra, ahol az átlagos forgalomhoz képest szintén pangott a váróterem. Azért a rohanást nem úsztam meg, mert a csatlakozásom a város másik felén volt. 1,3 tized mérföld, legjobb számításaim alapján, illetve a google legjobb számításai alapján, amit meg kellett tennem valamilyen formában. Gyakorlott rohanóként megcéloztam a legkisebb utcákat, és tartva a majdnem légvonalbeli távolságot, nekivágtam a városnak. Egészen a Hyde park széléig tartott a lelkesedésem, ott ugyanis megtaláltam London lakosságát. Az embertömeg picit nagyobb lehetett a Sziget Fesztivál hömpölygő tömegénél azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben valamivel több volt a józan ember. Nem volt mit tenni –besoroltam az áradatba és elfogadtam a szuvenír esküvői teafiltert, amit nem is tudom hogy nyomtak a kezembe, de legalább lesz mit mutogatnom az unokáimnak; a bizonyíték tehát már a kezemben van. Tartván magam az eredeti elhatározásomhoz, célba vettem a metrót. Nahát, aki nem az előző tömegben volt, az azt hiszem mind az aluljáróban. Langaléta méretemnek köszönhetően csupán a jegypénztárt megtalálni volt 6-8 perc, pedig a bejárat nem lehetett nagyobb két otthoni szobánknál. Viszont ott kiderült, hogy nem tudok egyből célhoz jutni, sajnos át kell szállnom egy másik metróra is. Hát abban a pillanatban elvetettem az ötletet, mert az hagyján, hogyha a felszínen elkavarodom, de a föld alatt már nem vállalom be. Itt kezdődött egyszemélyes tiltakozásom az esküvő ellen, ami abban nyilvánult meg, hogy én voltam az egyetlen ember, aki a parkkal ellentétes irányba tartott… valahol azért menőnek éreztem magam, hiszen mindig is célom volt árral szemben úszni az életben, bár eddigi elképzeléseimben kicsit kevesebb fizikai akadály szerepelt. Miközben rendületlenül haladtam az ellenkező irányba, észrevettem, hogy van olyan busz, ami pontosan oda megy, ahova én is tartok. Bár előző nap megfogadtam, hogy nem buszozom, mert Londonban bármelyik pillanatban akkora dugó alakulhat ki, hogy az ember megőszül mire elér bárhova, most mégis úgy gondoltam, megkockáztatom. Elvégre is viszonylag kicsi volt a forgalom –mindenki gyalog igyekezett a városi kivetítőkhöz. Harmadjára sikerült is megvennem az automatás buszjegyet (reményteli, hogy nem csak Magyarországon nem érzékeli az érméket az automata, hanem itt is –ezek szerint kevésbé vagyunk elmaradottak, mint gondolnánk). 10perc és teljesülhet újabb nagy álmom –gondoltam naivan: doubledeckeren fogok ülni, méghozzá a piros busz emeletééén és majd jó sok fényképet kattintgatok –természetesen szintén az unokáimnak, a teafilter mellé. ÉÉs megjött a buszom….és el is ment. Nélkülem. Állítólag nem álltam jó helyen, mert nem voltam pontosan a megállóban, szóval a tábla másik oldalán várakoztam, így a sofőr úgy gondolta, hogy nem áll senki a megállóban és lassítás nélkül továbbhajtott. Ohh, az élet velem viccelődik. A huszonegyből azonban nem engedek; ha el akarok jutni valahova, akkor el fogok. Szépen rohantam tovább a megállók érintésével, hátha jön a következő busz, ami elé kivetem magam, hogy elég feltűnő legyek, így felvegyen. A megállók azonban fogytak, közeledtem a cél felé és a combjaim már úgy bemelegedtek, hogy akár még túl is mehettem volna a Baker Streeten. Ezek után Lutonig futok, mit nekem távolság…. Egyszer csak megpillantottam a drága kis zöld buszt, ami köztudottan a reptér és London között szállítja az utasokat. Bár semmiféle megálló nem volt a környéken, és utasok sem álltak a busz körül, azért én oda mentem: „Elnézést, ez a reptéri busz megállója? Illetve, ha nem innen indul, akkor meg tudná mondani merre menjek a megállóhoz?” „Igen, ez az a busz, de a megálló nem itt van. Menjen még előre, aztán az első lámpánál balra, a következő kereszteződésnél pedig jobbra, és ott meglátja majd a többi buszt.” „Tehát akkor balra, jobbra és megálló. Jól értettem?” „Jól, de tudja mit? Mindjárt megyek oda a busszal, szálljon fel. Van amúgy jegye?” –Hát így esett az, hogy nem taxival, hanem külön busszal érkeztem a Baker Streetre. Julcsinak magánbuszt rendeltek az égiek. Hát kell ennél több? :) A slussz poén az volt, hogy kiderült, hogy ez az én buszom amúgy is, tehát pont azt sikerült megtalálnom, amire két hónappal ezelőtt jegyet foglaltam. Le sem kellett már szállnom. Most pedig kint ücsörgök a reptéren és írom nektek a legfrissebb emlékeimet. Mivel egy órával hamarabb kiértem… Ja, közben írt apu smst, hogy idejében felszálltak, tehát most nincs öt órás késés és fejetlenség, mint anyu érkezésekor. Szegény, jól kifogta idefelé és visszafelé is a Wizzair összes ballépését, de ez azt hiszem ez már egy másik mese lesz.


Ui: ahh, plusz szőrszálhasogatás: most látom, hogy kiírták, hogy a repcsi Budapestről három (!!!) percet késik…

Stonehenge

  Néha megadatik az embernek, hogy valóra váljanak az álmai. Hát én valahogy így jártam, amikor a hétvégén (04.09.) eljutottam a Stonehengehez. Persze az ember már a járókában is hall az ódon kövekről (ha akkora szerencséje van a családját illetően, mint nekem), de az én képzeletemet nem nagyon ragadta meg a róla hallott rengeteg történet. Egészen elsős, vagy másodéves koromig az egyetemen, amikor, ha jól emlékszem, Szimbolika és ikonográfia vizsgára kellett bebiflázni egy könyvet. Ennek a borítóján volt a Stonehenge képe, és ezen keresztül magyarázták el a radiokarbonos vizsgálatot is. És akkor aztán megszülettek a kérdések bennem is. Az egész olyan megfoghatatlan; kövek 5000évről ránk maradva –ha ezek beszélni tudnának!!! Hogy lehetséges, hogy ilyen pontos mérnöki munkát végeztek mindenféle eszközök nélkül? És egyáltalán miért csinálták? A mai építészek nem hoznak létre évezredekig megmaradó dolgokat… szóval a lényeg, hogy akkor elhatároztam: mindenképp látnom kell, mert csodálatos valami lehet.

A múlt héten itt volt Ákos, egy szegedi kolis társam, mert élt a lehetőséggel, és nyakába vette a világot. J Szóval így történt, hogy magyarul beszélgettünk az utcán, amikor megszólított valaki: ne haragudjunk, de hallotta, hogy magyarul beszélünk, és ő is magyar, de nem rég óta van csak Cardiffban és parkolót keres a frissen bérelt autójához.  Hát, most már, így majd’ három hónap elteltével (te jó ég, kimondani is hihetetlen), egész sok mindenben tudok segíteni turistáknak, de parkolókból azért még nem vagyok felkészülve… aztán szó szót követett; kiderült, hogy másnap a Stonehengehez szeretnének menni, ezért bérelték az autót. Ohhóó, több sem kellett nekem: „hú, de jó Nektek, nagyon szerencsések vagytok, hogy eljuthattok oda, már én is néztem sokszor hogyan lehetne elmenni megnézni, mert nagyon érdekel, de hát egyszerűen nincs közvetlen buszjárat. Szóval ezek szerint két választása marad az embernek: befizetni egy méreg drága szervezett utazásra, vagy bérelni egy autót…” –lehetőség szerint egy szuszra, mégis észrevehetetlen hatásszünetekkel tömködve.  Végeredmény: „pont két hely van még az autónkban, ha gondoljátok, tartsatok velünk, szívesen látunk titeket!” J Azért este kicsit aggodalmaskodtam, csakhogy hű maradjak önmagamhoz…mert mégiscsak idegen emberek, ki tudja melyik kanyarban löknek ki minket a kocsiból elkobozva minden vagyonunkat, vagy a belső szerveinket. Ha egyedül lettem volna, akkor nem biztos, hogy el mertem volna menni. De úgy gondoltam, ketten Ákossal bármit megoldunk…nem lehet gond! Mondjuk még másnap eszembe jutott, hogy lehet, hogy teljesen jó szándékú emberek, akik nem akarnak bántani minket, csak épp nem tudnak vezetni a másik oldalon és akkor meg meghalunk, onnan meg már nincs visszaút. Hát ilyeneken gondolkoztam azokban a percekben, amikor megfeledkeztem arról, hogy egy sereg jófej felmenőm intézkedik megállás nélkül az érdekemben egyenesen a Jóistennél, szóval gyakorlatilag semmi félnivalóm nincs! J Végül kiderült, hogy nagyon kedves a három utastársunk (egy nő és két férfi, ráadásul a lány nem messze tőlem lakik, mert szintén pár hónapig itt él. –ja persze magyarok voltak mindannyian), közvetlenek, és barátságosak. Végigbeszélgettük az utat, egy perc kínos csönd sem volt.

Kínlódom az érzéseim és a látvány megfogalmazásával, ami akkor tódult az agyamban, amikor megláttam a kőtömböket. Elég gyér a szókincse az emberiségnek ahhoz, hogy elmondhassam pontosan milyen is maga az építmény, illetve az érzés, ami hatalmába keríti a látogatót - engem. Maguk a kövek: kisebbek, mint amire számítottam. De az a tökéletes pontosság, amivel készültek, az a technológia, elrendezés, a számítások, hogy pontosan hogyan vesse az árnyékot az adott kő adott évszakban és pillanatban már önmagában is lenyűgöző. És vajon mennyire fontos hely lehetett valaha, ha ennyire tökéletes építményt akartak létrehozni? Ezeken a köveken rajta van az 5000 évvel ezelőtt élt ember kézlenyomata és verejtéke, aminek árán felhozta legalább a tenger mellől (vagy egyenesen Egyiptom területéről???) ezeket a faragott köveket. Egyébként a 2000-es évek elején tudósok megpróbálták az akkori (kb. 5000 évvel ezelőtti) technikáknak megfelelő módon egy hasonló méretű követ felhúzni szánkóval (illetve egy ahhoz hasonló szerkezettel) Sailsbury (a Sh-hez lévő legközelebbi település) magasságába, de nem sikerült nekik. Szóval egyelőre rejtély hogyan is sikerült elődeinknek mindez. Talán ez a rengeteg megmagyarázhatatlan kérdés is oka annak, hogy az emberek le vannak nyűgözve amikor szemtől szemben láthatják. A kb. öt perc alatt körbejárható kijelölt utat mi például másfél óra alatt tettük meg. És nem (feltétlen) amiatt van, mert én olyan rémesen lassan nézegetek mindenféle egyéb kiállítást is… Ezt hiszem, hogy, ha az ember hagyja magát a pillanat hatása alá kerülni, akkor átjárja a lelkét valami megfoghatatlan. Azt mondják, hogy nagy energiaközpont a Földön ez a hely és nem véletlen, hogy ide építették a Stonehenge oltárát. Ezt én nem tudom megmondani, de az biztos, hogy nagyon magával ragadó. Igyekeztem mindannyiótokra gondolni és mindenkit számba venni, hogy egy kicsit ott legyetek Ti is velem egy lenyűgöző helyen egy lenyűgöző pillanatban.

Egyébként, ami még tetézte a nap fantasztikusságát az az volt, hogy a „sofőrünk”, szóval a fickó, akivel összeismerkedtünk előző nap az utcán, odajött hozzánk és elmondta, hogy pár kérdésével, amiket eddig feltett, igaziból kicsit tesztelt minket Ákossal, hogy megtudja, milyen emberek is vagyunk valójában. És mivel most már látja, hogy jó emberek vagyunk, és tényleg érdekel minket a kultúra és megbecsüljük, hogy itt lehetünk, ezért fogadjuk el ezt az utazást ajándéknak tőle. –Hát Pestimami és Papika, a nagy utazó és a nagy álmodozó, remélem, most nagyon mosolyogtok Valahol! J

Szép szón gondolkozom, ami jó lenne címnek. Mert ehhez szép szó illik.

Muszáj írnom! A levegőről. Mint ahogy otthonra is, ide is megérkezett a tavasz. Az utóbbi egy hétben minden nap lefényképezem az ablakom előtt lévő nyírfát, mert olyan ütemben kezdett kizöldülni, hogy alig tudom nyomon követni. Már alig várom, hogy teljesen eltakarja az ablakom bal oldalát is –jobb oldalról egy fenyőfa keretezi a világot körülöttem. Na, de az illatok. Legszívesebben lefényképezném. Szétfeszít, és nem tudok betelni vele. Egyszerűen nem tudok akkora levegőt venni, hogy elég legyen. És viharos sebességgel árasztják el az agyam minden zugát és úgy érzem minden egyes oxigénmolekulával újabb emlékek élednek bennem. Ma többek között sétáltam egy kiadósat a jó idő és az új fölsőm örömére, na,meg, hogy túl vagyok a kötelezettségeimen pár percre…És a levegőben annyi minden volt. Persze sokféle környéket jártam be (tudjátok, itt viszonylag közel van egymáshoz minden).

Már egy hete nem győzöm szagolgatni a lenyírt fű illatát. Tavasz, takarítás, Balaton. Madárcsicsergés, távolban néha a vonat hangja. Egy jó könyv.

Víz. A tenger illata, amit még nem érzek, de az érzékelhetetlenből mégis megkap valami. Az embernek önkéntelenül is megugrik a pulzusa. És a sirályok, amik jelzik, hogy már tényleg nem vagyok messze. Megint Balaton. A következő levegővétel pedig Skandinávia. Életemben nem láttam és hallottam még annyi sirályt, mint ott. Csobogás és autó zaj. Ez a Tisza part hangja. Szegeden egy jó fagyi a parton, érezni, ahogy mindenhonnan árad az élet és megkönnyebbülten nyugtázom a háttérben a város zaját.

Éttermek, tavaszias parfümök, friss szél. A parfümöknek mindenkin más illatuk van. Attól függ mit érzünk, hogy hogyan vegyülnek az ember saját kémiai anyagaival. Így évszakonként akaratlanul is változik az emberi illat. Jó idő. A fekete pólóm csak úgy vonzza a napsugarat. Milánó, Párizs, Assisi, Siófok, Montpellier. Számomra a tökéletes magány és a tökéletes szabadság édes kettőse. A fény duplán csillan, a meleg duplán érkezik. Az üveg toronyházak sokszorozzák a fényt, köztük néha megreked a levegő. Fáradt olaj szag. Szeged, az albérletem. A szomszéd néni minden nap főzött valamit. Alkonyodik. Hűl a levegő, az orromban minden egyes receptor új életre kel a friss oxigéntől. Szegeden gyakran ücsörgünk a Milka teraszán sötétedés után is, amikor már jó idő van. Ugyanúgy csobog a háttérben a szökőkút is. A friss levegő nyugtatja az embert. Otthon gyakran alszom nyitott ablaknál. Szeretek hajnalban felébredni, hogy fázom, ha ki vagyok takarózva. Mert szeretem visszadugni a lábam a takaró alá. Az étterem gyertyájának az illata –viasz szag. A gyerekkorom –kézműves táborok. Nagyobb korom –titkos, kimondatlanul kimondott szavak a gyertyafény homályában. Balaton –a gyertya, amit körbeül a család egy bor mellett. A borban az este végeztével muslicát találunk.

A csöndes levegő –Tunéziában befelé fújta a meleg szellő a függönyt. Krétán a só illata töltött be mindent.

Voltam a héten St Fagansban, ami a cardiffi skanzen. Nagyon szép idő volt szerencsére, és jót sétáltunk (egy kanadai lány, egy washingtoni srác meg én). A vár olyan volt, mint Csipkerózsika otthona, a kiépített falu meg mintha egy filmforgatás otthagyott díszletei lennének. De jó volt. Csomó barika bégetett –a barikáknak is jó illatuk van. Természetes szaguk van. Nyolc éves koromban voltam kecsketáborban. Egy hétig segítettünk ellátni az állatokat. A friss szénának olyan az illata, hogy az embernek megéri hajnalban kelni, hogy beleszagolhasson a levegőbe. Az 1700-as évekből megmaradt házak sötétek és dohosak. Ódon, a tömör gerenda történelemmel megtelt szaga. Dohszag van ott, ahol régen nem járt senki. Tüsszentenél a portól, de mire kiérsz a házból kimegy az orrodból. Csak facsarja. És a rózsa illata. A rózsa illata szelíd, kedves és friss. Nem tolakodó, de, ha sok van belőle tömény és nyomulós. Giccses. Elég kétszer lefényképezni. A lengyel lányokkal, akikkel nem rég jóban lettem, elmentünk egy parkba sétálni -mert mindenki örül a tavasznak- még múlt vasárnap. Bemásztunk a rózsabokorhoz fényképezkedni. És megettem első cardiffi fagyimat. A lengyelek szerint édesebb, mint az átlag. Engem nem zavart J Egyébként vasárnap –templom- füstöltek a templomban, még érezni a szagot. Az otthon illata. 

Hamvaiból feltámadó főnixmadár

  Két gyorsan elröppenő hosszú hét. Önmagában véve is ellentétes, mint a hozzá kapcsolódó érzéseim. Az előző héten volt ugyanis a Reading Week-ünk, ami azt jelenti, hogy nem kell iskolába menni, ámde mindenki otthon ülhet, olvashat és írhatja az esszéit, amiket a következő két héten kell leadni. Egy részről nagyon jó volta a szabadság, más részről nyomasztott a gondolat, hogy ezúttal tényleg bizonyítanom kell; képes vagyok-e megállni a helyem ezen az egyetemen? Sokat nyomnak a latba ezek a beadandók, mert ezeknek a jegyeiből, illetve az év végi megmérettetés eredményeiből áll majd a végleges osztályzat. Ha jól számolom az első három napom a tökéletes szenvedéssel telt: „megállíthatatlan vagyok, csak kezdenék már neki” –tudom magamról, hisz nagyon tetszett a témám: Teremtéstörténet –a természettudományok által felvázolt, illetve a Bibliában ábrázolt kép –vajon a tudomány és a teológia (igen, tudom, a teológiai is tudomány, még mielőtt bárkiben is felbuzdulna a vér: az egyszerűség kedvéért fogalmazom meg ilyen pontatlanul. És elismerem: a pontatlanságra soha nincs mentség. Mea culpa!) örökké egymás torkát fogják harapni, mindkettő a saját igazát bizonygatva –kreáció elmélet, vagy evolucionizmus? De elkezdeni szörnyen nehéz volt. Legszívesebben odamentem volna a tanárhoz, hogy higgye el, hogy vannak gondolataim a témában, de a Jóistennek sem akarnak manifesztálódni –csak, hogy stílusos legyek. Aztán szerdán az üres word dokumentum elé kényszerítettem magam; 3000szó. Ez volt az elvárás. Ezért aztán elvesztem, eltűntem, kizártam magam a világból pár napra. Rémesen nehéz volt összezutykolni a szakirodalmat, amiket nem mellesleg alapból rémesen nehéz volt értelmeznem. Nyögvenyelősen ment és én türelmetlen voltam. Viszont, miután megszületett pár konkrét gondolatom, utána már jobban élveztem. A szakdolgozatom írásánál is szerettem azt a fázist, amikor volt már sok-sok cédulám, elárasztottam vele a szobát, és, mint egy puzzle-t – kiraktam a megfejtést. Nem utolsó sorban plusz motivációnak beiktattam, hogy elmegyek a tescoba, ha végeztem –vészesen fogyott minden ételem, meggyászoltam az utolsó tea filtert az utolsó kanál mézzel. De nem engedhettem a huszonegyből –ha felállok, többet nem fogok tudni visszaülni a dolgozatom elé. Később megtudtam, hogy Réka és barátja meg tudnak látogatni fél napra vasárnap (Wales egy másik városát látogatták a hosszú hétvégén –bocs, hogy Rólad írok, ha zavar szólj, és megsemmisítem…), ami az utolsó lendületen sokat dobott. Szombatra végül elkészült A mű. Elküldtem gyorsan az én zseni unokanővéremnek lektorálás céljából, ami jócskán szükséges volt, mert az angol nyelvtan körülbelül akkora ellenségem, mint hét éves koromban a magyar…némi reményre ad okot, hogy azóta egész látványosan fejlődtem magyarból.

Szóval, mint valami mini-megváltásra, úgy készültem arra, hogy kiszabaduljak önkéntes börtönömből. Igazi tavaszi verőfényes napsütéssel ajándékoztak meg az Égiek, a boltban eltöltött másfél óra pedig egy időre feledtette velem a kötelességeket. Kitaláltam mit főzök Rékáéknak, találtam tepsit nem egészen egy fontért (!!!), sőt még cipőt is a kis lukas téli helyett –hurrá!. Aztán a kasszánál kiderült, hogy nincs pénz a kártyámon. Meglepődés, értetlenkedés, hitetlenkedés, felháborodás, kétségbe esés, bánat –azt hiszem ez volt a sorrend. Szégyenkezve, hogy a kis csóró magyarnak arra sem telik, hogy a szükségeseket megvegye, kipakoltam a cuccaim a vevőszolgálat pultjára, majd a teát meg a zsömlét elhoztam –Rékáéknak másnapra. Nyűglődéssel egybekötött kiábrándulás az életből –totálisan legalizált depi és hiszti. Bár elég kiábrándító úgy, ha csak saját magának kántálja az ember. Aztán hazaértem, és mint, aki beült a bódhi-fa alá, úgy világosodtam meg: van pénzem –csak a másik számlámon!!! –ugye-ugye, az élelmes briteknek két számlaszámuk van, az egyiken AZ összeg, a másikon a zsebpénz. Hát én elfelejtettem utalni magamnak zsebpénzt…íme, az emberi hülyeség. Ellenben megkönnyebbültem és visszavontam minden addigi a szerencsétlen magyarokra és a világra tett ellenszenves megjegyzésemet. Hétfőn, miután leadtam a dolgozatom, visszamentem a tescoba, és elhoztam mindent, ami a kis háztartásomhoz nélkülözhetetlen. Teljesen megkönnyebbülve, a szabadságtól, hogy most már nem csak kész az esszém, hanem a helyén –a tanárnál, mint ahogy a pénzem is a helyén: a rendes számlámon. Azt hiszem az élet egy ugrálóasztalhoz hasonlít. Mikor az ember az ugrásból vissza érkezik, lenyomódik és a gravitáció totális hatásával feszíti a vásznat –hogy aztán lendületet véve repülhessen az ég felé. És hál’Istennek az erőhatások kiegyenlítettek: se túl mélyre, se túl magasra nem enged a fizika.

Vasárnap egyébként elmondhatatlanul jó volt Réka és István látogatása –egy csepp otthon, egy kis magyar fecsej „fész tu fész”. Az összeköttetés megszületett az otthon és az itt között –most már, ha most rögtön haza kéne mennem, már nem érezném, hogy csak álmodtam az itt töltött pár hetet, mert ők is bizonyítják, hogy ez kérem szépen a kőkemény valóság: itt vagyok egy másik világban, ahol küzdök a kötelességeimmel és élvezem az pillanatnyi repülést. J     

GO GLOBAL

Kalandra fel! Elvégre is mi másért van itt az egyszeri erasmusos hallgató, minthogy szélesítse a világról alkotott képét? Így történt, hogy újdonsült olasz barátnéimmel elkeveredtünk az Egyetemi Nemzetközi Hét záró rendezvényére. Bár volt belépődíj, cserébe viszont olyan ételeket kóstolhattunk, amiket nem tudom, mikor fogok újra… A rendezvény célja az volt, hogy megmutassa milyen színes a hallgatók köre, a világ mely tájairól képviselteti magát a leendő értelmiség. Az este első felében gasztronómiai körutazást tehettünk: én pakisztáni, kenyai, nigériai, iráni és zsidó ételeket kóstoltam. Ezek általában csak kis falatkák voltak, szóval ne kérdezzetek a különleges étkezési szokásokról, mert csak odamentünk és bekaptunk egy-egy falat husit… persze a pult túloldalán az adott ország diákjai magyarázták mit is eszem éppen. A legjobban a pakisztáni ízlett: leginkább a leveles tésztához tudnám hasonlítani azt a háromszög alakú kis táskát, amibe csípős (paradicsomos?) darált hús volt töltve. Kicsit a makaróni szószra emlékeztetett, de mikor ezt az ötletemet megosztottam újdonsült olaszkáimmal, azt hiszem némiképp zokon vették. Fantasztikus felfedezésem, hogy az iráni sütinek pontosan olyan volt az állaga és jellege, mint a csörögefánknak. Abból azt hiszem kicsit bezabbantottam… A legkevésbé pedig a nigériai kóstoló ízlett, pedig ők igazán kitettek magukért, legalább öt féle dolgot készítettek. Kíváncsi vagyok, hogy az otthoni nagy sültkrumpli-rajongótábor mit szólna ahhoz az édes sült krumplihoz, amit nem kizárt, hogy egy edényben sütöttek a medvecukorral…(sütöttek volna, amennyiben ismernék a medvecukrot és amennyiben azt sütni kellene…) Többek között egy őzgerinc-formában készített narancsságra (mondanám, hogy pirospaprika színű, de az annyira nem passzol, mert teljesen más ízvilágot képviselt) színű ételköltemény keltette fel az érdeklődésemet. Kértem belőle egy szeletet, főleg, mert a nigériai srác azt mondta, hogy ezek zöldségek, csak meg van valamivel keményítve, hogy egyben megálljon. Attól félek, hogy rosszul mesélte el mit eszem, mert ez a zöldség bizony hal ízű volt és olyan állagú, mint a hájas rész a hús oldalán (= mócsing…). Be kell vallanom, kiütéssel legyőzött; nem tudtam megenni. A sor végén volt egy pult az USA-nak is. Szép színes kis zacsik voltak kitéve a pattogatott kukorica mellé, és már majdnem megörültem az ingyen cukorkának, akkor villámcsapás szerűen meg kellett világosodnom: ezek bizony óvszerek. Hadd ne mondjak semmit, mert az élmény magáért beszélt, azon kívül megfogadtam, hogy nem általánosítok.

Miután ilyen formában kikészítettük az ízlelőbimbóinkat és elkavarodtunk a legmókásabb akcentusok tömegében, leülhettünk: kezdődött a színpadi show. Ezúttal nem csak ízelítőt adok a repertoárból, hanem leírok mindent, mert a jövő(m)ben ezek a sorok fogják életben tartani az emlékezés lángjait. Akinek sok, az ugorjon a következő bekezdéshez. Tehát a röpke három órás előadás műsora (már amiket felkonferáltak): malájziai illetve indiai néptánccal kezdődött az este, aztán indiai romantikus popot énekelt egy srác (szuper volt, nálam ő nyert J), egyre modernebb vizekre evezve hallhattunk funkyt, indiai rappet és discot népi ruhában illetve keleti ruhák divatbemutatója zárta az első részt. A szünet után pedig teljesen elmerültünk a 21. században: free style, modern tánc, rúdtánc jazzbalettel keverve, az egyetemi „nemzetek közötti foci” díjátadója, musical részlet. Illetve legalább öt modern/disco tánccsoport volt, amiket a végén már nem követtem, mert bár türelmes ember vagyok, de jóból is megárt a sok.

Tehát amint látjátok a népi, nemzeti hagyományok sok esetben keveredtek a modern stílusokkal. Szerintem ez nagyon érdekes folyamat a világban! Nyilvánvaló, hogy mindegyik kultúra teljesen sajátos hagyományokat alakít ki, amik annyira egyediek, hogy talán kár is összehasonlítani egyiket a másikkal, mert mindegyik egy-egy külön világot képvisel. Azonban a modern irányzatok egy alapra helyezik ezt a sokféle stílust. Egy részről mindegyik nemzet képes a dalait szintetizátorral vegyíteni, és úgy tűnik, van is rá igény. Mintha a fiatalok nem tudnának, vagy nem is akarnának választani: a hagyományokat, vagy a populáris modern kultúrát képviseljék. Így inkább egymáshoz szelídítik a kettőt. Viszont, ha a maláj és az indiai énekek alá ugyanazt a gépzenét keverik, jelentősen közeledik egymáshoz a kettő. Egyszerűen hasonló érzéseket és gondolatokat ébreszt az emberben mindkét zene. Más részről a teljesen modern számokban mindenféle náció képviseltette magát Afrikától Kanadáig, Japántól a bolgárokig. Miközben néztem ezt a színes kavalkádot két irányból közelítettem meg a kérdést: a néphagyományt feltunningolják, hogy könnyebben befogadható legyen, illetve ugyanazért a három populáris akkordért őrjöng a földkerekség összes tinije. Végül egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: Talán a populáris zene az, ami a nemzeti különbségeket felülírva összeköti a világ fiataljait, korra, nemre és bőrszínre való tekintet nélkül.  A világ végérvényesen összezsugorodott: a pop-testvériség korszakát éljük.