Világraszóló semmiségeim

      Hogy miért írok csak olyan ritkán? Mert nem történik semmi –és ez legalább akkora kamu, mint, amikor a gyerek válaszolja, hazaérve az iskolából ugyanezt a jól bejáratott mondatot. Aztán az élete további hetven évében ezek az iskolában történt „édes kis semmiségek” jelentik majd az összes kapaszkodót, és feledhetetlen emléket.

A hátsó kis úton keresztül körülbelül öt percembe telik eljutnom az iskolába. Az óráim mindig X óra 10 perckor kezdődtek, és ebben még nincs benne az óra elején lévő „megérkeztem, lerogyok, tanár nem tudja bekapcsolni a kivetítőt, még eszem egy csokit” első tíz perc. Így majdhogynem tökélyre sikerült fejlesztenem, hogy egészkor még fújdogáljam a brutálisan ihatatlanra forrósított teámat. Úgy gondolom, hogy talán akkor kezdem otthonosan érezni magam valahol, ha már merek rohanni valahova. Hát ez tavaszra körülbelül megtörtént.

Azonban én magam sem gondoltam volna, hogy ilyen téren valaha a nyerő kategóriába fogok tartozni. A három olasz csajszi, akikkel összeszedtük egymást egy félévnyi lányos „Szex és New York” (a sorozatokban kevésbé jártasok kedvéért: ez egy amcsi nyálas sorozat csupa bugyuta szingliről lélekmelengetően primitív jelenetekkel) hangulatú laza és fecsegős hétköznapjaira (szex és New York nélkül) –na, hát ők felülmúltak minden eddig elképzelésemet, amit valaha a késés fogalmáról gondoltam. Mindig és minden körülmények között én voltam a legpontosabb. Én ugyanis olyan ódivatúnak számítottam a köreikben, hogy azért még próbáltam tartani a megbeszélt időpontokat. Szóval mi így négyen együtt boldogan késtünk rengeteg helyről –sosem találtunk szabad asztalt a csütörtöki pubozások alkalmával (csütörtökönként volt az Erasmusos diákok közös estéje), sosem értünk a „kedvezményes időpontban” a fizetős helyekre, és így fedeztük fel és szoktunk rá négyen együtt a nonstop gyorsétkezdékre és éjjelnappali üzletekre –onnan ugyanis sosem tudtunk elkésni. Azt hiszem, tanulhatnánk tőlük hogyan kell lazábban venni az életet. Ez legyen mondjuk a felhőtlen élményeim „A” verziója.

Ha már a felgyorsult étkezési szokásokat említettem, azt is meg kell jegyeznem, hogy az én egyszemélyes étkezési szokásom inkább lassult –úgy négyszer annyi idővel, mint eddig. Nem tudom, hogy a szabadidő többlet, vagy a szükség –magamnak és olcsón- vagy pedig valamiféle titkos időzítés miatt-e, de rátaláltam a konyhai szuttyogás örömeire. Mesterszakácsok internetről összelopkodott receptjei és saját végtelen (-nek tűnő) kreatív kutyulásaim lenyomatait tejfölös és olajos papírfecnik őrzik a jövő gyomrai számára. Ezt biztosan pozitívumként könyvelem el. Bár kóstolóval még nem biztos, hogy mindenkit meg mernék kínálni. ;)          

„Bé” verziójú (de semmiképp sem sorrend tekintetében) élményeimben Annával osztozom, akivel véleményem szerint még pár évtizedig tartani fogjuk a kapcsolatot. Az élet agyatlan habos oldala mellett a szellemi habos oldalt is sok tekintetben neki köszönhetem. Ő ugyanis hegedűművész. (Egyébként Lengyelországból jött.) Meghallgattam pár koncertjét –klasszikus és modern vizeken is eveztünk. Megtanított hogyan kell hallgatni a jazzt. Bár eddig is nagyon szerettem, de több mondanivalója van a zenének, ha tudjuk hogyan szívjuk magunkba. Ja és persze a zene és drámatanszék (iskola) művészklubjába (söröző???) is elsodort az élet. Így picit a művészvilágot és művészgyűjtő helyet is megismertem. Egyúttal leszögezném: a művészek itt is őrültek –vagy legalábbis a földi halandók számára érthetetlen és titokzatos világ képviselői.

Életem ide (C-ba) kapcsolódó hímnemű egyedeit fedje jótékony homály. A jövőre nézve leszögezném (persze előítélet és sztereotípiamentesen) azt a tényt, hogy nem tudok elszakadni európaiságomtól és a kis otthoni megszokott kultúrámtól –szóval magyar legények, úgy kaptatok piros pontot, hogy még tennetek sem kellett érte. ;)

A hétköznapjaim történeteihez tartozik az az önmagammal kapcsolatban tett megállapításom is, hogy a külcsín (vagyis inkább, hogy „megadjuk a módját”) igenis sokat számít. Erre az üzletekkel kapcsolatban jöttem rá, egész pontosan: a nő (jelen esetben én) védje a természetet (elvégre is onnan vétetett és oda távozik), a nő vigyázzon a környezetére (ha már utódokkal boldogítja a környezetét, akkor a környezetével boldogítsa az utódait is), viszont a nőőő egy jól berendezett parfümériától a levegőbe szökell és egy tíz pontos tripla axellel (korcsolyaugrás) máris benn terem az illatok útvesztőjében. –Függetlenül attól, hogy hány kisállatot nyírtak ki szívtelen módon a kísérletezésekkor, és kevésbé függetlenül attól, hogy egy végzetes botlás vagy táska átlendítése jobb vállról a balra az elkövetkező tíz éves fizetésébe kerül. Amire ki akarok lukadni a lukas fecsegésem közepette: az emberek itt megtehetik, hogy igazán adjanak magukra. Ahhoz, hogy egy jobbminőségű ruhát, táskát, cipőt, ne adj’ Isten parfümöt vegyenek, nem kell karácsonynak lennie. Igenis, az emberek a heti igavonás után megérdemlik azt, hogy egy gusztusosan berendezett üzlet termékével ajándékozzák meg magukat. Hogy bemehessenek egy szépséges üvegszalonba, ahol a pultok mögött szakemberek ajánlják a személyre szabott bőrápoló összeállítást, és a nap végén egy tiszta és igényes kis étteremben lazuljanak el, mosolygós pincérek kiszolgálása mellett. Majd az ebből átváltozó észveszejtő éjszakai élet szemétdombjait reggelre takarítsa el a jól szervezett köztisztaság fenntartó, hogy amikor másnap újra kezdik az emberek a munkát, akkor méltósággal, és ne a szeméthalmot kerülgetve kelljen átvergődni a városon, emiatt is rosszkedvvel kezdeni a napot.

Meg kell jegyeznem, azért itt is van szemét és itt is a turkálóban hemzseg a legtöbb tililány, és itt is az egy fontos boltban a leghosszabb a sor. Csakhogy itt a másik lehetőség (egy magasabb szint) közelebb van. Nagy különbség…

De azt hiszem az olasz lazaság, határon túli barát és álomszerű életszínvonal ellenére a legszebb dolog még mindig az az életemben, hogy tizenhat nap múlva hazamegyek hozzátok.  

Áldott rendszer

Először mindenféle briliáns irodalmi szófordulat jutott az eszembe mivel is kezdhetném az évmilliók óta esedékes májusi beszámolómat. Aztán rájöttem: már igencsak a végéhez közeledik a juliskaland, így, ha kizárólag csak a tényekre szorítkozom, akkor is tömérdek mesélnivaló halmozódott fel.

Tekintettel arra, hogy milyen iszonyatosan nehézkes volt mindenféle ügyintézés az érkezésem után, így elhatároztam, hogy a befejező munkálatokat idejében elkezdem. Habár az otthoni Erasmus iroda csupán öt különböző dokumentumot kér tőlem, ezek beszerzéséhez három hét minimum kelleni fog... Bár felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért nem hiszik el, hogy itt jártam, és „dacoltam a hullámokkal”? - esetleg egyetlen papír is elegendő lenne ennek bizonyítására, de hát kétségtelen, hogy ez csak költői kérdés lehet.

Miután a szüleim meglátogattak a Húsvéti szünetben (ej, itt a nagy szabadság hazájában nem változtatják meg görcsösen „tavaszi szünet”-re a nevét, de ne aggódjatok, ők viszont mást lihegnek túl), így összesen négy napom maradt megírni két beadandómat. Tekintve, hogy márciusban egyet tudtam négy nap alatt kiküzdeni magamból, elég lehetetlen feladatnak bizonyult, de hát nem volt benne a pakliban, hogy nem sikerülhet… így a határidő napján kezemben lobogott mindkét esszé. Egyúttal ez a felejthetetlen dátum is az életemben… Elő sztori: négy tantárgyamból kettő a vallási tanszékhez, kettő pedig az angol tanszékhez tartozik. Félév elején felvettem a tárgyakat, mint minden normális, hétköznapi diák, és a saját tanszékem (vallástudomány) összes titkárnője egy emberként szurkolt nekem, hogy zökkenőmentesen kezdhessem a félévet. (Bár talán van, aki emlékszik még olyan aprócska hibákra, minthogy először zenei tanszakra regisztráltak be, aztán matekra –azóta is kapok matek kurzussal kapcsolatos íméleket, de már nem fárasztom velük magam…) Ezek után ezen az ominózus hétfőn (május 9.) kiderült, hogy minden külföldi diáknak, akinek voltak órái az angol tanszéken, a félév folyamán kellett járnia egy speciális szemináriumra a saját órája mellett. Na, hát én erről nem tudtam… Ne aggódjon senki: a kétségbeesés ezred másodperc alatt futott végig rajtam, utána teljes hidegvérrel terveztem meg hogyan fogok szembeszállni ezzel az egyértelműen ellenem kiépített rendszerrel. Ha egy mezei, helyi diáknak adnak jegyet úgy, hogy nem járt különböző kiegészítő kurzusokra, akkor ebben az esetben meglovagolom az „egyenlő bánásmódot mindenkinek!” jelmondatot, és elintézem, hogy gyorsan megfeledkezzenek eme egyértelműen sajnálatos kis málőrről. Így a dolgozatom már valahol a több száz másik esszé között pihen. Utólag amúgy elméláztam azon, vajon hol rekedhetett meg az információ még februárban, hogy nekem be kellene járnom egy plusz órára is, mert sehol az égvilágon nincs feltüntetve, és ez egészen biztos. Válasz nincs. Mindenesetre elhatároztam, hogy óriás betűkkel írom majd ki a nevem az otthoni Erasmus iroda felára, hogy aki jön Cardiffba a következő években, azt fel tudjam vértezni ilyen és hasonló jellegű praktikus információkkal.

Mindezek után nem is csodálkozom, hogy a további küzdelmeim is az angol tanszékre korlátozódnak. Van ugyanis egy formanyomtatvány, amit ki kell töltenem az itt kapott jegyeimmel, itt aláíratni egy fontos emberrel és a hazaérkezésem után ezt értelem szerűen oda kell adnom az otthoni egyetemnek. Csakhogy a cardiffi egyetem rém körültekintő ám: nem elég, hogy a saját tanárom leosztályoz, hanem két (!!!) másik professzor ellenőrzi, hogy tényleg megfelelő jegyet adott-e nekem az oktatóm és biztos nem elfogult (se negatív, sem pozitív irányban) és biztos nem követett el egyéb hibákat a vizsgadolgozat javítása közben. Ezért a jegyeket június 22. előtt semmi esetre sem tudják nekem megmondani. Nem hatotta meg őket az sem, hogy 8-án repülök haza, hogy nem elég, ha majd küldenek róla egy ímélt, és, hogy szerződésben szerepel, hogy mikorra kell nekem rendelkeznem ezekkel az adatokkal. És persze az otthoni iroda nem tudja, hogy itt ilyen a rendszer és valójában lehetetlent kér tőlem azzal, hogy eredeti papirkákkal állítsak haza. Valójában tényleg elég mérges vagyok rájuk (jelen pillanatban minden irodistára Szeged és Cardiff vonzáskörzetében), és legjobb szabadidős tevékenységemmé vált, hogy a spanyol (szintén erasmusos) lakótársaimmal szidjuk a rendszert a konyhában. Azt hiszem a félév folyamán összesen nem beszélgettem annyit a spanyolokkal, mint most, amikor a közös problémákon rágódhatunk. Akár még hálás is lehetnék a rendszernek, hogy így összehozza az embereket.

 „Majd megoldódok, ne aggódj.” Stb. Hogyne. Ezzel én is tisztában vagyok. Csak mindezidáig nem sikerült megbirkóznom azzal, hogy miért az én feladatom közvetíteni a két

ország ügynöksége között? Persze szívesen megteszem –pénzért, amit havi juttatásban utalnak és fizetésnek hívják, és esetleg még adóznak is utánam. Csak az egy másik kaland lenne.

Öröm az ürömben, hogy megveregethetem a saját vállam: a kis előrelátó idejében elkezdett foglalkozni a feladataival. Felesleges energiáimat és mindezek mellett az ölembe hulló szabadidőt ajándékkeresgéléssel vezetem le, bár legszívesebben egész Cardiffot hazavinném nektek… csak úgy „mutiba”. :)