Esküvős...

Esküvő. Az eltelt pár hónapban mindenki bőszen készült, zsizsegett Nagy Britannia és talán az egész világ. (ti. William herceg és Kate esküvője, nem az enyém. Bár az enyémen is zsizsegni fog a világ, ebben szinte biztos vagyok. :) ) Én is készültem… aggodalommal töltött el, hogy apu aznapra vette meg a repülőjegét, hogy meglátogasson. Ez az én logikám alapján két dolgot vont maga után. Az egyik, hogy mi lesz a repülőjével? Egyáltalán engedik-e felszállni, vagy, ha már a levegőben van, mikor és milyen körülmények között landol majd? A másik pedig, hogy én hogyan fogom elverekedni magam Cardiffból a lutoni reptérre, Londonon át. Hol ragadok vajon? Valamelyik autópályán a tömegben, vagy bejutok esetleg Londonba? Esetleg valahol megakasztja az utam egy fincsi kis líbiai merénylet ezen a nemes napon? Tehát hidegvéremet megőrizvén végigzongoráztam minden katasztrófatervet és háromnapi hideg élelemmel a hátamon neki vágtam a küldetésnek: 6óra alatt kell eljutnom Lutonba. Apuval előző este egyeztettük óráinkat és csodálatos terveket eszeltünk ki, mert már olyat is bemondott a rádió, hogy korlátozni fogják a mobilhálózatokat. Tehát, ha elkeveredik valamelyikünk, még csak értesíteni sem tudjuk egymást. Sebaj, legrosszabb esetben a Baker Street sarkán várjuk egymást rendületlenül. Hajnali sütögetés, rendrakás, pléd tökéletes elhelyezése –redő és gyűrődés nélkül, akár egy kis szállodában. Tőlem szokatlan módon már fél órával a busz indulása előtt a megállóban szenvedtem, hogy a különösen aktív hajnalom után nyitva tudjam tartani a szemem, amíg megérkezik a busz. Persze miután felszálltam, bevackoltam magam és a következő két órát totál kiütve végigaludtam. Majdnem olyan jól aludtam, mint a szegedi vonaton szoktam. Pont London határában tértem magamhoz és láss csodát: az utcán egy teremtett lélek nem volt és a mi távolsági buszunkon kívül összesen négy másik autót láttam (!!!). Nem tudom ezt hogyan csinálják az angolok; ennyire fegyelmezettek vagy ilyen sokat fizet nekik valaki? Illetve nem tudtam eldönteni azt sem, hogy ezek szerint a 14 millió londoni lakos mind a Westminster apátság előtt integet Willnek, vagy mindenki a tévé előtt ül? Így fél órával hamarabb érkeztünk a Victoria Pályaudvarra, ahol az átlagos forgalomhoz képest szintén pangott a váróterem. Azért a rohanást nem úsztam meg, mert a csatlakozásom a város másik felén volt. 1,3 tized mérföld, legjobb számításaim alapján, illetve a google legjobb számításai alapján, amit meg kellett tennem valamilyen formában. Gyakorlott rohanóként megcéloztam a legkisebb utcákat, és tartva a majdnem légvonalbeli távolságot, nekivágtam a városnak. Egészen a Hyde park széléig tartott a lelkesedésem, ott ugyanis megtaláltam London lakosságát. Az embertömeg picit nagyobb lehetett a Sziget Fesztivál hömpölygő tömegénél azzal a különbséggel, hogy ebben az esetben valamivel több volt a józan ember. Nem volt mit tenni –besoroltam az áradatba és elfogadtam a szuvenír esküvői teafiltert, amit nem is tudom hogy nyomtak a kezembe, de legalább lesz mit mutogatnom az unokáimnak; a bizonyíték tehát már a kezemben van. Tartván magam az eredeti elhatározásomhoz, célba vettem a metrót. Nahát, aki nem az előző tömegben volt, az azt hiszem mind az aluljáróban. Langaléta méretemnek köszönhetően csupán a jegypénztárt megtalálni volt 6-8 perc, pedig a bejárat nem lehetett nagyobb két otthoni szobánknál. Viszont ott kiderült, hogy nem tudok egyből célhoz jutni, sajnos át kell szállnom egy másik metróra is. Hát abban a pillanatban elvetettem az ötletet, mert az hagyján, hogyha a felszínen elkavarodom, de a föld alatt már nem vállalom be. Itt kezdődött egyszemélyes tiltakozásom az esküvő ellen, ami abban nyilvánult meg, hogy én voltam az egyetlen ember, aki a parkkal ellentétes irányba tartott… valahol azért menőnek éreztem magam, hiszen mindig is célom volt árral szemben úszni az életben, bár eddigi elképzeléseimben kicsit kevesebb fizikai akadály szerepelt. Miközben rendületlenül haladtam az ellenkező irányba, észrevettem, hogy van olyan busz, ami pontosan oda megy, ahova én is tartok. Bár előző nap megfogadtam, hogy nem buszozom, mert Londonban bármelyik pillanatban akkora dugó alakulhat ki, hogy az ember megőszül mire elér bárhova, most mégis úgy gondoltam, megkockáztatom. Elvégre is viszonylag kicsi volt a forgalom –mindenki gyalog igyekezett a városi kivetítőkhöz. Harmadjára sikerült is megvennem az automatás buszjegyet (reményteli, hogy nem csak Magyarországon nem érzékeli az érméket az automata, hanem itt is –ezek szerint kevésbé vagyunk elmaradottak, mint gondolnánk). 10perc és teljesülhet újabb nagy álmom –gondoltam naivan: doubledeckeren fogok ülni, méghozzá a piros busz emeletééén és majd jó sok fényképet kattintgatok –természetesen szintén az unokáimnak, a teafilter mellé. ÉÉs megjött a buszom….és el is ment. Nélkülem. Állítólag nem álltam jó helyen, mert nem voltam pontosan a megállóban, szóval a tábla másik oldalán várakoztam, így a sofőr úgy gondolta, hogy nem áll senki a megállóban és lassítás nélkül továbbhajtott. Ohh, az élet velem viccelődik. A huszonegyből azonban nem engedek; ha el akarok jutni valahova, akkor el fogok. Szépen rohantam tovább a megállók érintésével, hátha jön a következő busz, ami elé kivetem magam, hogy elég feltűnő legyek, így felvegyen. A megállók azonban fogytak, közeledtem a cél felé és a combjaim már úgy bemelegedtek, hogy akár még túl is mehettem volna a Baker Streeten. Ezek után Lutonig futok, mit nekem távolság…. Egyszer csak megpillantottam a drága kis zöld buszt, ami köztudottan a reptér és London között szállítja az utasokat. Bár semmiféle megálló nem volt a környéken, és utasok sem álltak a busz körül, azért én oda mentem: „Elnézést, ez a reptéri busz megállója? Illetve, ha nem innen indul, akkor meg tudná mondani merre menjek a megállóhoz?” „Igen, ez az a busz, de a megálló nem itt van. Menjen még előre, aztán az első lámpánál balra, a következő kereszteződésnél pedig jobbra, és ott meglátja majd a többi buszt.” „Tehát akkor balra, jobbra és megálló. Jól értettem?” „Jól, de tudja mit? Mindjárt megyek oda a busszal, szálljon fel. Van amúgy jegye?” –Hát így esett az, hogy nem taxival, hanem külön busszal érkeztem a Baker Streetre. Julcsinak magánbuszt rendeltek az égiek. Hát kell ennél több? :) A slussz poén az volt, hogy kiderült, hogy ez az én buszom amúgy is, tehát pont azt sikerült megtalálnom, amire két hónappal ezelőtt jegyet foglaltam. Le sem kellett már szállnom. Most pedig kint ücsörgök a reptéren és írom nektek a legfrissebb emlékeimet. Mivel egy órával hamarabb kiértem… Ja, közben írt apu smst, hogy idejében felszálltak, tehát most nincs öt órás késés és fejetlenség, mint anyu érkezésekor. Szegény, jól kifogta idefelé és visszafelé is a Wizzair összes ballépését, de ez azt hiszem ez már egy másik mese lesz.


Ui: ahh, plusz szőrszálhasogatás: most látom, hogy kiírták, hogy a repcsi Budapestről három (!!!) percet késik…

Stonehenge

  Néha megadatik az embernek, hogy valóra váljanak az álmai. Hát én valahogy így jártam, amikor a hétvégén (04.09.) eljutottam a Stonehengehez. Persze az ember már a járókában is hall az ódon kövekről (ha akkora szerencséje van a családját illetően, mint nekem), de az én képzeletemet nem nagyon ragadta meg a róla hallott rengeteg történet. Egészen elsős, vagy másodéves koromig az egyetemen, amikor, ha jól emlékszem, Szimbolika és ikonográfia vizsgára kellett bebiflázni egy könyvet. Ennek a borítóján volt a Stonehenge képe, és ezen keresztül magyarázták el a radiokarbonos vizsgálatot is. És akkor aztán megszülettek a kérdések bennem is. Az egész olyan megfoghatatlan; kövek 5000évről ránk maradva –ha ezek beszélni tudnának!!! Hogy lehetséges, hogy ilyen pontos mérnöki munkát végeztek mindenféle eszközök nélkül? És egyáltalán miért csinálták? A mai építészek nem hoznak létre évezredekig megmaradó dolgokat… szóval a lényeg, hogy akkor elhatároztam: mindenképp látnom kell, mert csodálatos valami lehet.

A múlt héten itt volt Ákos, egy szegedi kolis társam, mert élt a lehetőséggel, és nyakába vette a világot. J Szóval így történt, hogy magyarul beszélgettünk az utcán, amikor megszólított valaki: ne haragudjunk, de hallotta, hogy magyarul beszélünk, és ő is magyar, de nem rég óta van csak Cardiffban és parkolót keres a frissen bérelt autójához.  Hát, most már, így majd’ három hónap elteltével (te jó ég, kimondani is hihetetlen), egész sok mindenben tudok segíteni turistáknak, de parkolókból azért még nem vagyok felkészülve… aztán szó szót követett; kiderült, hogy másnap a Stonehengehez szeretnének menni, ezért bérelték az autót. Ohhóó, több sem kellett nekem: „hú, de jó Nektek, nagyon szerencsések vagytok, hogy eljuthattok oda, már én is néztem sokszor hogyan lehetne elmenni megnézni, mert nagyon érdekel, de hát egyszerűen nincs közvetlen buszjárat. Szóval ezek szerint két választása marad az embernek: befizetni egy méreg drága szervezett utazásra, vagy bérelni egy autót…” –lehetőség szerint egy szuszra, mégis észrevehetetlen hatásszünetekkel tömködve.  Végeredmény: „pont két hely van még az autónkban, ha gondoljátok, tartsatok velünk, szívesen látunk titeket!” J Azért este kicsit aggodalmaskodtam, csakhogy hű maradjak önmagamhoz…mert mégiscsak idegen emberek, ki tudja melyik kanyarban löknek ki minket a kocsiból elkobozva minden vagyonunkat, vagy a belső szerveinket. Ha egyedül lettem volna, akkor nem biztos, hogy el mertem volna menni. De úgy gondoltam, ketten Ákossal bármit megoldunk…nem lehet gond! Mondjuk még másnap eszembe jutott, hogy lehet, hogy teljesen jó szándékú emberek, akik nem akarnak bántani minket, csak épp nem tudnak vezetni a másik oldalon és akkor meg meghalunk, onnan meg már nincs visszaút. Hát ilyeneken gondolkoztam azokban a percekben, amikor megfeledkeztem arról, hogy egy sereg jófej felmenőm intézkedik megállás nélkül az érdekemben egyenesen a Jóistennél, szóval gyakorlatilag semmi félnivalóm nincs! J Végül kiderült, hogy nagyon kedves a három utastársunk (egy nő és két férfi, ráadásul a lány nem messze tőlem lakik, mert szintén pár hónapig itt él. –ja persze magyarok voltak mindannyian), közvetlenek, és barátságosak. Végigbeszélgettük az utat, egy perc kínos csönd sem volt.

Kínlódom az érzéseim és a látvány megfogalmazásával, ami akkor tódult az agyamban, amikor megláttam a kőtömböket. Elég gyér a szókincse az emberiségnek ahhoz, hogy elmondhassam pontosan milyen is maga az építmény, illetve az érzés, ami hatalmába keríti a látogatót - engem. Maguk a kövek: kisebbek, mint amire számítottam. De az a tökéletes pontosság, amivel készültek, az a technológia, elrendezés, a számítások, hogy pontosan hogyan vesse az árnyékot az adott kő adott évszakban és pillanatban már önmagában is lenyűgöző. És vajon mennyire fontos hely lehetett valaha, ha ennyire tökéletes építményt akartak létrehozni? Ezeken a köveken rajta van az 5000 évvel ezelőtt élt ember kézlenyomata és verejtéke, aminek árán felhozta legalább a tenger mellől (vagy egyenesen Egyiptom területéről???) ezeket a faragott köveket. Egyébként a 2000-es évek elején tudósok megpróbálták az akkori (kb. 5000 évvel ezelőtti) technikáknak megfelelő módon egy hasonló méretű követ felhúzni szánkóval (illetve egy ahhoz hasonló szerkezettel) Sailsbury (a Sh-hez lévő legközelebbi település) magasságába, de nem sikerült nekik. Szóval egyelőre rejtély hogyan is sikerült elődeinknek mindez. Talán ez a rengeteg megmagyarázhatatlan kérdés is oka annak, hogy az emberek le vannak nyűgözve amikor szemtől szemben láthatják. A kb. öt perc alatt körbejárható kijelölt utat mi például másfél óra alatt tettük meg. És nem (feltétlen) amiatt van, mert én olyan rémesen lassan nézegetek mindenféle egyéb kiállítást is… Ezt hiszem, hogy, ha az ember hagyja magát a pillanat hatása alá kerülni, akkor átjárja a lelkét valami megfoghatatlan. Azt mondják, hogy nagy energiaközpont a Földön ez a hely és nem véletlen, hogy ide építették a Stonehenge oltárát. Ezt én nem tudom megmondani, de az biztos, hogy nagyon magával ragadó. Igyekeztem mindannyiótokra gondolni és mindenkit számba venni, hogy egy kicsit ott legyetek Ti is velem egy lenyűgöző helyen egy lenyűgöző pillanatban.

Egyébként, ami még tetézte a nap fantasztikusságát az az volt, hogy a „sofőrünk”, szóval a fickó, akivel összeismerkedtünk előző nap az utcán, odajött hozzánk és elmondta, hogy pár kérdésével, amiket eddig feltett, igaziból kicsit tesztelt minket Ákossal, hogy megtudja, milyen emberek is vagyunk valójában. És mivel most már látja, hogy jó emberek vagyunk, és tényleg érdekel minket a kultúra és megbecsüljük, hogy itt lehetünk, ezért fogadjuk el ezt az utazást ajándéknak tőle. –Hát Pestimami és Papika, a nagy utazó és a nagy álmodozó, remélem, most nagyon mosolyogtok Valahol! J