Szép szón gondolkozom, ami jó lenne címnek. Mert ehhez szép szó illik.

Muszáj írnom! A levegőről. Mint ahogy otthonra is, ide is megérkezett a tavasz. Az utóbbi egy hétben minden nap lefényképezem az ablakom előtt lévő nyírfát, mert olyan ütemben kezdett kizöldülni, hogy alig tudom nyomon követni. Már alig várom, hogy teljesen eltakarja az ablakom bal oldalát is –jobb oldalról egy fenyőfa keretezi a világot körülöttem. Na, de az illatok. Legszívesebben lefényképezném. Szétfeszít, és nem tudok betelni vele. Egyszerűen nem tudok akkora levegőt venni, hogy elég legyen. És viharos sebességgel árasztják el az agyam minden zugát és úgy érzem minden egyes oxigénmolekulával újabb emlékek élednek bennem. Ma többek között sétáltam egy kiadósat a jó idő és az új fölsőm örömére, na,meg, hogy túl vagyok a kötelezettségeimen pár percre…És a levegőben annyi minden volt. Persze sokféle környéket jártam be (tudjátok, itt viszonylag közel van egymáshoz minden).

Már egy hete nem győzöm szagolgatni a lenyírt fű illatát. Tavasz, takarítás, Balaton. Madárcsicsergés, távolban néha a vonat hangja. Egy jó könyv.

Víz. A tenger illata, amit még nem érzek, de az érzékelhetetlenből mégis megkap valami. Az embernek önkéntelenül is megugrik a pulzusa. És a sirályok, amik jelzik, hogy már tényleg nem vagyok messze. Megint Balaton. A következő levegővétel pedig Skandinávia. Életemben nem láttam és hallottam még annyi sirályt, mint ott. Csobogás és autó zaj. Ez a Tisza part hangja. Szegeden egy jó fagyi a parton, érezni, ahogy mindenhonnan árad az élet és megkönnyebbülten nyugtázom a háttérben a város zaját.

Éttermek, tavaszias parfümök, friss szél. A parfümöknek mindenkin más illatuk van. Attól függ mit érzünk, hogy hogyan vegyülnek az ember saját kémiai anyagaival. Így évszakonként akaratlanul is változik az emberi illat. Jó idő. A fekete pólóm csak úgy vonzza a napsugarat. Milánó, Párizs, Assisi, Siófok, Montpellier. Számomra a tökéletes magány és a tökéletes szabadság édes kettőse. A fény duplán csillan, a meleg duplán érkezik. Az üveg toronyházak sokszorozzák a fényt, köztük néha megreked a levegő. Fáradt olaj szag. Szeged, az albérletem. A szomszéd néni minden nap főzött valamit. Alkonyodik. Hűl a levegő, az orromban minden egyes receptor új életre kel a friss oxigéntől. Szegeden gyakran ücsörgünk a Milka teraszán sötétedés után is, amikor már jó idő van. Ugyanúgy csobog a háttérben a szökőkút is. A friss levegő nyugtatja az embert. Otthon gyakran alszom nyitott ablaknál. Szeretek hajnalban felébredni, hogy fázom, ha ki vagyok takarózva. Mert szeretem visszadugni a lábam a takaró alá. Az étterem gyertyájának az illata –viasz szag. A gyerekkorom –kézműves táborok. Nagyobb korom –titkos, kimondatlanul kimondott szavak a gyertyafény homályában. Balaton –a gyertya, amit körbeül a család egy bor mellett. A borban az este végeztével muslicát találunk.

A csöndes levegő –Tunéziában befelé fújta a meleg szellő a függönyt. Krétán a só illata töltött be mindent.

Voltam a héten St Fagansban, ami a cardiffi skanzen. Nagyon szép idő volt szerencsére, és jót sétáltunk (egy kanadai lány, egy washingtoni srác meg én). A vár olyan volt, mint Csipkerózsika otthona, a kiépített falu meg mintha egy filmforgatás otthagyott díszletei lennének. De jó volt. Csomó barika bégetett –a barikáknak is jó illatuk van. Természetes szaguk van. Nyolc éves koromban voltam kecsketáborban. Egy hétig segítettünk ellátni az állatokat. A friss szénának olyan az illata, hogy az embernek megéri hajnalban kelni, hogy beleszagolhasson a levegőbe. Az 1700-as évekből megmaradt házak sötétek és dohosak. Ódon, a tömör gerenda történelemmel megtelt szaga. Dohszag van ott, ahol régen nem járt senki. Tüsszentenél a portól, de mire kiérsz a házból kimegy az orrodból. Csak facsarja. És a rózsa illata. A rózsa illata szelíd, kedves és friss. Nem tolakodó, de, ha sok van belőle tömény és nyomulós. Giccses. Elég kétszer lefényképezni. A lengyel lányokkal, akikkel nem rég jóban lettem, elmentünk egy parkba sétálni -mert mindenki örül a tavasznak- még múlt vasárnap. Bemásztunk a rózsabokorhoz fényképezkedni. És megettem első cardiffi fagyimat. A lengyelek szerint édesebb, mint az átlag. Engem nem zavart J Egyébként vasárnap –templom- füstöltek a templomban, még érezni a szagot. Az otthon illata. 

Hamvaiból feltámadó főnixmadár

  Két gyorsan elröppenő hosszú hét. Önmagában véve is ellentétes, mint a hozzá kapcsolódó érzéseim. Az előző héten volt ugyanis a Reading Week-ünk, ami azt jelenti, hogy nem kell iskolába menni, ámde mindenki otthon ülhet, olvashat és írhatja az esszéit, amiket a következő két héten kell leadni. Egy részről nagyon jó volta a szabadság, más részről nyomasztott a gondolat, hogy ezúttal tényleg bizonyítanom kell; képes vagyok-e megállni a helyem ezen az egyetemen? Sokat nyomnak a latba ezek a beadandók, mert ezeknek a jegyeiből, illetve az év végi megmérettetés eredményeiből áll majd a végleges osztályzat. Ha jól számolom az első három napom a tökéletes szenvedéssel telt: „megállíthatatlan vagyok, csak kezdenék már neki” –tudom magamról, hisz nagyon tetszett a témám: Teremtéstörténet –a természettudományok által felvázolt, illetve a Bibliában ábrázolt kép –vajon a tudomány és a teológia (igen, tudom, a teológiai is tudomány, még mielőtt bárkiben is felbuzdulna a vér: az egyszerűség kedvéért fogalmazom meg ilyen pontatlanul. És elismerem: a pontatlanságra soha nincs mentség. Mea culpa!) örökké egymás torkát fogják harapni, mindkettő a saját igazát bizonygatva –kreáció elmélet, vagy evolucionizmus? De elkezdeni szörnyen nehéz volt. Legszívesebben odamentem volna a tanárhoz, hogy higgye el, hogy vannak gondolataim a témában, de a Jóistennek sem akarnak manifesztálódni –csak, hogy stílusos legyek. Aztán szerdán az üres word dokumentum elé kényszerítettem magam; 3000szó. Ez volt az elvárás. Ezért aztán elvesztem, eltűntem, kizártam magam a világból pár napra. Rémesen nehéz volt összezutykolni a szakirodalmat, amiket nem mellesleg alapból rémesen nehéz volt értelmeznem. Nyögvenyelősen ment és én türelmetlen voltam. Viszont, miután megszületett pár konkrét gondolatom, utána már jobban élveztem. A szakdolgozatom írásánál is szerettem azt a fázist, amikor volt már sok-sok cédulám, elárasztottam vele a szobát, és, mint egy puzzle-t – kiraktam a megfejtést. Nem utolsó sorban plusz motivációnak beiktattam, hogy elmegyek a tescoba, ha végeztem –vészesen fogyott minden ételem, meggyászoltam az utolsó tea filtert az utolsó kanál mézzel. De nem engedhettem a huszonegyből –ha felállok, többet nem fogok tudni visszaülni a dolgozatom elé. Később megtudtam, hogy Réka és barátja meg tudnak látogatni fél napra vasárnap (Wales egy másik városát látogatták a hosszú hétvégén –bocs, hogy Rólad írok, ha zavar szólj, és megsemmisítem…), ami az utolsó lendületen sokat dobott. Szombatra végül elkészült A mű. Elküldtem gyorsan az én zseni unokanővéremnek lektorálás céljából, ami jócskán szükséges volt, mert az angol nyelvtan körülbelül akkora ellenségem, mint hét éves koromban a magyar…némi reményre ad okot, hogy azóta egész látványosan fejlődtem magyarból.

Szóval, mint valami mini-megváltásra, úgy készültem arra, hogy kiszabaduljak önkéntes börtönömből. Igazi tavaszi verőfényes napsütéssel ajándékoztak meg az Égiek, a boltban eltöltött másfél óra pedig egy időre feledtette velem a kötelességeket. Kitaláltam mit főzök Rékáéknak, találtam tepsit nem egészen egy fontért (!!!), sőt még cipőt is a kis lukas téli helyett –hurrá!. Aztán a kasszánál kiderült, hogy nincs pénz a kártyámon. Meglepődés, értetlenkedés, hitetlenkedés, felháborodás, kétségbe esés, bánat –azt hiszem ez volt a sorrend. Szégyenkezve, hogy a kis csóró magyarnak arra sem telik, hogy a szükségeseket megvegye, kipakoltam a cuccaim a vevőszolgálat pultjára, majd a teát meg a zsömlét elhoztam –Rékáéknak másnapra. Nyűglődéssel egybekötött kiábrándulás az életből –totálisan legalizált depi és hiszti. Bár elég kiábrándító úgy, ha csak saját magának kántálja az ember. Aztán hazaértem, és mint, aki beült a bódhi-fa alá, úgy világosodtam meg: van pénzem –csak a másik számlámon!!! –ugye-ugye, az élelmes briteknek két számlaszámuk van, az egyiken AZ összeg, a másikon a zsebpénz. Hát én elfelejtettem utalni magamnak zsebpénzt…íme, az emberi hülyeség. Ellenben megkönnyebbültem és visszavontam minden addigi a szerencsétlen magyarokra és a világra tett ellenszenves megjegyzésemet. Hétfőn, miután leadtam a dolgozatom, visszamentem a tescoba, és elhoztam mindent, ami a kis háztartásomhoz nélkülözhetetlen. Teljesen megkönnyebbülve, a szabadságtól, hogy most már nem csak kész az esszém, hanem a helyén –a tanárnál, mint ahogy a pénzem is a helyén: a rendes számlámon. Azt hiszem az élet egy ugrálóasztalhoz hasonlít. Mikor az ember az ugrásból vissza érkezik, lenyomódik és a gravitáció totális hatásával feszíti a vásznat –hogy aztán lendületet véve repülhessen az ég felé. És hál’Istennek az erőhatások kiegyenlítettek: se túl mélyre, se túl magasra nem enged a fizika.

Vasárnap egyébként elmondhatatlanul jó volt Réka és István látogatása –egy csepp otthon, egy kis magyar fecsej „fész tu fész”. Az összeköttetés megszületett az otthon és az itt között –most már, ha most rögtön haza kéne mennem, már nem érezném, hogy csak álmodtam az itt töltött pár hetet, mert ők is bizonyítják, hogy ez kérem szépen a kőkemény valóság: itt vagyok egy másik világban, ahol küzdök a kötelességeimmel és élvezem az pillanatnyi repülést. J     

GO GLOBAL

Kalandra fel! Elvégre is mi másért van itt az egyszeri erasmusos hallgató, minthogy szélesítse a világról alkotott képét? Így történt, hogy újdonsült olasz barátnéimmel elkeveredtünk az Egyetemi Nemzetközi Hét záró rendezvényére. Bár volt belépődíj, cserébe viszont olyan ételeket kóstolhattunk, amiket nem tudom, mikor fogok újra… A rendezvény célja az volt, hogy megmutassa milyen színes a hallgatók köre, a világ mely tájairól képviselteti magát a leendő értelmiség. Az este első felében gasztronómiai körutazást tehettünk: én pakisztáni, kenyai, nigériai, iráni és zsidó ételeket kóstoltam. Ezek általában csak kis falatkák voltak, szóval ne kérdezzetek a különleges étkezési szokásokról, mert csak odamentünk és bekaptunk egy-egy falat husit… persze a pult túloldalán az adott ország diákjai magyarázták mit is eszem éppen. A legjobban a pakisztáni ízlett: leginkább a leveles tésztához tudnám hasonlítani azt a háromszög alakú kis táskát, amibe csípős (paradicsomos?) darált hús volt töltve. Kicsit a makaróni szószra emlékeztetett, de mikor ezt az ötletemet megosztottam újdonsült olaszkáimmal, azt hiszem némiképp zokon vették. Fantasztikus felfedezésem, hogy az iráni sütinek pontosan olyan volt az állaga és jellege, mint a csörögefánknak. Abból azt hiszem kicsit bezabbantottam… A legkevésbé pedig a nigériai kóstoló ízlett, pedig ők igazán kitettek magukért, legalább öt féle dolgot készítettek. Kíváncsi vagyok, hogy az otthoni nagy sültkrumpli-rajongótábor mit szólna ahhoz az édes sült krumplihoz, amit nem kizárt, hogy egy edényben sütöttek a medvecukorral…(sütöttek volna, amennyiben ismernék a medvecukrot és amennyiben azt sütni kellene…) Többek között egy őzgerinc-formában készített narancsságra (mondanám, hogy pirospaprika színű, de az annyira nem passzol, mert teljesen más ízvilágot képviselt) színű ételköltemény keltette fel az érdeklődésemet. Kértem belőle egy szeletet, főleg, mert a nigériai srác azt mondta, hogy ezek zöldségek, csak meg van valamivel keményítve, hogy egyben megálljon. Attól félek, hogy rosszul mesélte el mit eszem, mert ez a zöldség bizony hal ízű volt és olyan állagú, mint a hájas rész a hús oldalán (= mócsing…). Be kell vallanom, kiütéssel legyőzött; nem tudtam megenni. A sor végén volt egy pult az USA-nak is. Szép színes kis zacsik voltak kitéve a pattogatott kukorica mellé, és már majdnem megörültem az ingyen cukorkának, akkor villámcsapás szerűen meg kellett világosodnom: ezek bizony óvszerek. Hadd ne mondjak semmit, mert az élmény magáért beszélt, azon kívül megfogadtam, hogy nem általánosítok.

Miután ilyen formában kikészítettük az ízlelőbimbóinkat és elkavarodtunk a legmókásabb akcentusok tömegében, leülhettünk: kezdődött a színpadi show. Ezúttal nem csak ízelítőt adok a repertoárból, hanem leírok mindent, mert a jövő(m)ben ezek a sorok fogják életben tartani az emlékezés lángjait. Akinek sok, az ugorjon a következő bekezdéshez. Tehát a röpke három órás előadás műsora (már amiket felkonferáltak): malájziai illetve indiai néptánccal kezdődött az este, aztán indiai romantikus popot énekelt egy srác (szuper volt, nálam ő nyert J), egyre modernebb vizekre evezve hallhattunk funkyt, indiai rappet és discot népi ruhában illetve keleti ruhák divatbemutatója zárta az első részt. A szünet után pedig teljesen elmerültünk a 21. században: free style, modern tánc, rúdtánc jazzbalettel keverve, az egyetemi „nemzetek közötti foci” díjátadója, musical részlet. Illetve legalább öt modern/disco tánccsoport volt, amiket a végén már nem követtem, mert bár türelmes ember vagyok, de jóból is megárt a sok.

Tehát amint látjátok a népi, nemzeti hagyományok sok esetben keveredtek a modern stílusokkal. Szerintem ez nagyon érdekes folyamat a világban! Nyilvánvaló, hogy mindegyik kultúra teljesen sajátos hagyományokat alakít ki, amik annyira egyediek, hogy talán kár is összehasonlítani egyiket a másikkal, mert mindegyik egy-egy külön világot képvisel. Azonban a modern irányzatok egy alapra helyezik ezt a sokféle stílust. Egy részről mindegyik nemzet képes a dalait szintetizátorral vegyíteni, és úgy tűnik, van is rá igény. Mintha a fiatalok nem tudnának, vagy nem is akarnának választani: a hagyományokat, vagy a populáris modern kultúrát képviseljék. Így inkább egymáshoz szelídítik a kettőt. Viszont, ha a maláj és az indiai énekek alá ugyanazt a gépzenét keverik, jelentősen közeledik egymáshoz a kettő. Egyszerűen hasonló érzéseket és gondolatokat ébreszt az emberben mindkét zene. Más részről a teljesen modern számokban mindenféle náció képviseltette magát Afrikától Kanadáig, Japántól a bolgárokig. Miközben néztem ezt a színes kavalkádot két irányból közelítettem meg a kérdést: a néphagyományt feltunningolják, hogy könnyebben befogadható legyen, illetve ugyanazért a három populáris akkordért őrjöng a földkerekség összes tinije. Végül egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: Talán a populáris zene az, ami a nemzeti különbségeket felülírva összeköti a világ fiataljait, korra, nemre és bőrszínre való tekintet nélkül.  A világ végérvényesen összezsugorodott: a pop-testvériség korszakát éljük. 

Maslow, te vagy az?

Azt hiszem, mindannyian ismerjük a Maslow-féle motivációs piramist. Az ábra legalján találhatók a fiziológiai szükségletek, aztán a biztonság stb., amiket mind meg kell valósítani ahhoz, hogy egy szinttel feljebb léphessünk, és végül eljussunk a csúcsra: az önmegvalósításhoz. Bár, ha jól tudom, azóta ezt megcáfolták. Annyi igazságtartalma azonban mégis van, hogy az itteni életemre vonatkoztathassam. Eddigi ittlétem során szorgosan ügyködtem az alapok letételével. Az elmúlt másfél hetem azonban azt hiszem már nem erről szólt. Megvan a kis fészkem, ahova visszahúzódhatok, megvannak az edényeim, amikkel főzhetek. (Bár azt a fránya tepsit még mindig nem vettem meg, de hát a döntés súlya nyomja a vállam… J ). Most a piramis felsőbb fokai következnek…

Szeretem magam otthon érezni valahol. És azt is szeretem, ha  ez nem két négyzetméterre korlátozódik. És azt is szeretem, ha ezt mások tiszteletben tartják. Így ért az a meglepetés, hogy a saját lakásomba meghívtak bulizni. Természetesen ez is a Szent Facebook egyik előnye: a lakótársam, akivel az imént a konyhában kukán kevertük egymás mellett az ebédünket, most az alsó szintről küldött nekem egy meghívót –este buli, szuper lesz, hívj még másokat is! Ó, de jó fej, tovább olvasom: helyszín: a mi lakásunk. Úgy látszik érnek még meglepetések… Akkor nem fogok mackónadrágban kóborolni ma este itthon… Ellenben –ha már a spanyoloknál tartunk, tekintve, hogy a buli szervező lakótársaim ezen nációt képviselik- a következő csütörtököm már nem voltam ilyen szerencsés. Akkor ugyanis lementem mackóban a konyhába… csakhogy nem fértem be, hogy vágjak magamnak egy szelet kenyeret, annyian voltak… ez persze hozzá tartozik a „fiatalság, bolondság” szindrómához, keveredve az „egyszer élünk” örökzöld szállóigével. Ezért fátylat rá. (bár tény, hogy a napokig lehányt konyhaablakot nem tudtam ilyen könnyen feldolgozni, úgy látszik, túl konzervatív vagyok… ja meg tisztaságmániás??)

Ellenben pár olasz lánnyal jóban lettem, így a szociális életem fejlődni látszik. Egyik legjobb élményem is hozzájuk kapcsolódik: elmentünk egy nemzetközi estre, ami olyannyira érdekes, hogy most meg sem említem – szentelek neki inkább egy különálló bejegyzést.

Még otthon elhatároztam, hogy itt majd milyen jó lesz abból a szempontból, hogy azokat a dolgokat csinálom, amiket amúgy nem… ezek közé tartozik a rendszeres sportolás is, mert utoljára akkor vettem rá magam, mielőtt idegen (barátaim barátai) srácokkal mentem síelni. Mivel nyilvánvaló volt, hogy tartani fogom velük az iramot, ezért elszántan küzdöttem előtte. Azóta azonban semmi nem vett rá, hogy megkeressem haldokló izomcsoportjaimat. Így majd most. De hát mivel is kezdődhetne a kiadós sportolás egy nő életében, minthogy… elmegy vásárolni. Egy hétig kerestem a minden szempontból tökéletes ruházatot, amely csupán az alapkritériumoknak felel meg: jó minőségű, Cardiffra fog emlékeztetni, amíg csak világ a világ, jól érzem benne magam, sportosnak látszom, de azért némiképp nőies is, nem meleg, nem hideg, nem túl rövid, de nem is húzom a szárát magam után, és miután kifizetem, marad pénzem ételre a hónap második felében is. Természetesen nem volt egyszerű, de végül megtaláltam és két fantasztikus alkalom után azt mondhatom, jól választottam. Egyébként a sportcentrumban rengeteg féle edzéstípus közül lehet választani, úgyhogy szinte akkor lehet órára menni, amikor csak kedvünk szottyan. A gépek (futó, húzódzkodó és társai) pedig korlátlanul az ember rendelkezésére állnak –amennyiben hajlandó három fontot kiadni egy óráért. Ja és a teremben olyan illat van, mint Sergőéknél Csobánkán, úgy tizenöt évvel ezelőtt.

Minden másodlagos tevékenység mellett egyébként lassan elkezdtem koncentrálni az elődlegesre is, azaz a tanulásra. Ugyanis elkezdődött az esszéírós időszak. A következő héten így nem is lesznek órák, hanem mindenki otthon ül és alkot. Nekem összesen majd’ 6000 szót kell írnom (3tantárgy), úgyhogy permanensen növekszik az aggodalmam. Lassan el is kezdem talán írni. Ennek a hátránya (pillanatnyilag hátrányként élem meg), hogy rengeteget kell olvasni. Lehet, hogy a jövő héten megtanulok angolul... Igaziból az utána levő nagy örömre fókuszálok. Ezt még az érettségin fejlesztettem ki: „csak gyorsan elugrom szóbelizni és akkor délután majd palacsintázunk, jó?” –ez az óta egyébként az önnön pszichológiai hadviselésem alaptárába került nagyfokú sikerességének köszönhetően.

Végezetül pedig újabb gyöngyszemek a távolból:

A briteket végérvényesen is pozitív népnek könyvelem el két dolog miatt is. Ez egyik, hogy a „szeszesitallal kiskorúakat nem szolgálunk ki” morcos szöveg helyett ezt olvastam egy boltban: „ha olyan szerencsés vagy, hogy nem nézel ki 21-nek, akkor ne vedd zokon, ha elkérjük a személyi igazolványodat, hanem inkább örülj neki! J ”. A másik pedig: múlt szombaton szakadó esőben kellett boltba mennem, tekintve, hogy mindenem elfogyott, és mire itt eláll az eső, addigra éhen hal az ember. Így keveredtem el a belvárosba, ahol a nagy esőfüggöny mögött egy ringlispil forgott, villogott, zenélt, szóval mindent csinált, amit egy valamire való ringlispilnek tudnia kell. Legnagyobb meglepetésemre pedig többen álldogáltak mellette, miközben 3gyerek röpült rajta a mesevilág derűsebb helyszínei felé.