Világraszóló semmiségeim

      Hogy miért írok csak olyan ritkán? Mert nem történik semmi –és ez legalább akkora kamu, mint, amikor a gyerek válaszolja, hazaérve az iskolából ugyanezt a jól bejáratott mondatot. Aztán az élete további hetven évében ezek az iskolában történt „édes kis semmiségek” jelentik majd az összes kapaszkodót, és feledhetetlen emléket.

A hátsó kis úton keresztül körülbelül öt percembe telik eljutnom az iskolába. Az óráim mindig X óra 10 perckor kezdődtek, és ebben még nincs benne az óra elején lévő „megérkeztem, lerogyok, tanár nem tudja bekapcsolni a kivetítőt, még eszem egy csokit” első tíz perc. Így majdhogynem tökélyre sikerült fejlesztenem, hogy egészkor még fújdogáljam a brutálisan ihatatlanra forrósított teámat. Úgy gondolom, hogy talán akkor kezdem otthonosan érezni magam valahol, ha már merek rohanni valahova. Hát ez tavaszra körülbelül megtörtént.

Azonban én magam sem gondoltam volna, hogy ilyen téren valaha a nyerő kategóriába fogok tartozni. A három olasz csajszi, akikkel összeszedtük egymást egy félévnyi lányos „Szex és New York” (a sorozatokban kevésbé jártasok kedvéért: ez egy amcsi nyálas sorozat csupa bugyuta szingliről lélekmelengetően primitív jelenetekkel) hangulatú laza és fecsegős hétköznapjaira (szex és New York nélkül) –na, hát ők felülmúltak minden eddig elképzelésemet, amit valaha a késés fogalmáról gondoltam. Mindig és minden körülmények között én voltam a legpontosabb. Én ugyanis olyan ódivatúnak számítottam a köreikben, hogy azért még próbáltam tartani a megbeszélt időpontokat. Szóval mi így négyen együtt boldogan késtünk rengeteg helyről –sosem találtunk szabad asztalt a csütörtöki pubozások alkalmával (csütörtökönként volt az Erasmusos diákok közös estéje), sosem értünk a „kedvezményes időpontban” a fizetős helyekre, és így fedeztük fel és szoktunk rá négyen együtt a nonstop gyorsétkezdékre és éjjelnappali üzletekre –onnan ugyanis sosem tudtunk elkésni. Azt hiszem, tanulhatnánk tőlük hogyan kell lazábban venni az életet. Ez legyen mondjuk a felhőtlen élményeim „A” verziója.

Ha már a felgyorsult étkezési szokásokat említettem, azt is meg kell jegyeznem, hogy az én egyszemélyes étkezési szokásom inkább lassult –úgy négyszer annyi idővel, mint eddig. Nem tudom, hogy a szabadidő többlet, vagy a szükség –magamnak és olcsón- vagy pedig valamiféle titkos időzítés miatt-e, de rátaláltam a konyhai szuttyogás örömeire. Mesterszakácsok internetről összelopkodott receptjei és saját végtelen (-nek tűnő) kreatív kutyulásaim lenyomatait tejfölös és olajos papírfecnik őrzik a jövő gyomrai számára. Ezt biztosan pozitívumként könyvelem el. Bár kóstolóval még nem biztos, hogy mindenkit meg mernék kínálni. ;)          

„Bé” verziójú (de semmiképp sem sorrend tekintetében) élményeimben Annával osztozom, akivel véleményem szerint még pár évtizedig tartani fogjuk a kapcsolatot. Az élet agyatlan habos oldala mellett a szellemi habos oldalt is sok tekintetben neki köszönhetem. Ő ugyanis hegedűművész. (Egyébként Lengyelországból jött.) Meghallgattam pár koncertjét –klasszikus és modern vizeken is eveztünk. Megtanított hogyan kell hallgatni a jazzt. Bár eddig is nagyon szerettem, de több mondanivalója van a zenének, ha tudjuk hogyan szívjuk magunkba. Ja és persze a zene és drámatanszék (iskola) művészklubjába (söröző???) is elsodort az élet. Így picit a művészvilágot és művészgyűjtő helyet is megismertem. Egyúttal leszögezném: a művészek itt is őrültek –vagy legalábbis a földi halandók számára érthetetlen és titokzatos világ képviselői.

Életem ide (C-ba) kapcsolódó hímnemű egyedeit fedje jótékony homály. A jövőre nézve leszögezném (persze előítélet és sztereotípiamentesen) azt a tényt, hogy nem tudok elszakadni európaiságomtól és a kis otthoni megszokott kultúrámtól –szóval magyar legények, úgy kaptatok piros pontot, hogy még tennetek sem kellett érte. ;)

A hétköznapjaim történeteihez tartozik az az önmagammal kapcsolatban tett megállapításom is, hogy a külcsín (vagyis inkább, hogy „megadjuk a módját”) igenis sokat számít. Erre az üzletekkel kapcsolatban jöttem rá, egész pontosan: a nő (jelen esetben én) védje a természetet (elvégre is onnan vétetett és oda távozik), a nő vigyázzon a környezetére (ha már utódokkal boldogítja a környezetét, akkor a környezetével boldogítsa az utódait is), viszont a nőőő egy jól berendezett parfümériától a levegőbe szökell és egy tíz pontos tripla axellel (korcsolyaugrás) máris benn terem az illatok útvesztőjében. –Függetlenül attól, hogy hány kisállatot nyírtak ki szívtelen módon a kísérletezésekkor, és kevésbé függetlenül attól, hogy egy végzetes botlás vagy táska átlendítése jobb vállról a balra az elkövetkező tíz éves fizetésébe kerül. Amire ki akarok lukadni a lukas fecsegésem közepette: az emberek itt megtehetik, hogy igazán adjanak magukra. Ahhoz, hogy egy jobbminőségű ruhát, táskát, cipőt, ne adj’ Isten parfümöt vegyenek, nem kell karácsonynak lennie. Igenis, az emberek a heti igavonás után megérdemlik azt, hogy egy gusztusosan berendezett üzlet termékével ajándékozzák meg magukat. Hogy bemehessenek egy szépséges üvegszalonba, ahol a pultok mögött szakemberek ajánlják a személyre szabott bőrápoló összeállítást, és a nap végén egy tiszta és igényes kis étteremben lazuljanak el, mosolygós pincérek kiszolgálása mellett. Majd az ebből átváltozó észveszejtő éjszakai élet szemétdombjait reggelre takarítsa el a jól szervezett köztisztaság fenntartó, hogy amikor másnap újra kezdik az emberek a munkát, akkor méltósággal, és ne a szeméthalmot kerülgetve kelljen átvergődni a városon, emiatt is rosszkedvvel kezdeni a napot.

Meg kell jegyeznem, azért itt is van szemét és itt is a turkálóban hemzseg a legtöbb tililány, és itt is az egy fontos boltban a leghosszabb a sor. Csakhogy itt a másik lehetőség (egy magasabb szint) közelebb van. Nagy különbség…

De azt hiszem az olasz lazaság, határon túli barát és álomszerű életszínvonal ellenére a legszebb dolog még mindig az az életemben, hogy tizenhat nap múlva hazamegyek hozzátok.