Először mindenféle briliáns irodalmi szófordulat jutott az eszembe mivel is kezdhetném az évmilliók óta esedékes májusi beszámolómat. Aztán rájöttem: már igencsak a végéhez közeledik a juliskaland, így, ha kizárólag csak a tényekre szorítkozom, akkor is tömérdek mesélnivaló halmozódott fel.
Tekintettel arra, hogy milyen iszonyatosan nehézkes volt mindenféle ügyintézés az érkezésem után, így elhatároztam, hogy a befejező munkálatokat idejében elkezdem. Habár az otthoni Erasmus iroda csupán öt különböző dokumentumot kér tőlem, ezek beszerzéséhez három hét minimum kelleni fog... Bár felmerült bennem a kérdés, hogy vajon miért nem hiszik el, hogy itt jártam, és „dacoltam a hullámokkal”? - esetleg egyetlen papír is elegendő lenne ennek bizonyítására, de hát kétségtelen, hogy ez csak költői kérdés lehet.
Miután a szüleim meglátogattak a Húsvéti szünetben (ej, itt a nagy szabadság hazájában nem változtatják meg görcsösen „tavaszi szünet”-re a nevét, de ne aggódjatok, ők viszont mást lihegnek túl), így összesen négy napom maradt megírni két beadandómat. Tekintve, hogy márciusban egyet tudtam négy nap alatt kiküzdeni magamból, elég lehetetlen feladatnak bizonyult, de hát nem volt benne a pakliban, hogy nem sikerülhet… így a határidő napján kezemben lobogott mindkét esszé. Egyúttal ez a felejthetetlen dátum is az életemben… Elő sztori: négy tantárgyamból kettő a vallási tanszékhez, kettő pedig az angol tanszékhez tartozik. Félév elején felvettem a tárgyakat, mint minden normális, hétköznapi diák, és a saját tanszékem (vallástudomány) összes titkárnője egy emberként szurkolt nekem, hogy zökkenőmentesen kezdhessem a félévet. (Bár talán van, aki emlékszik még olyan aprócska hibákra, minthogy először zenei tanszakra regisztráltak be, aztán matekra –azóta is kapok matek kurzussal kapcsolatos íméleket, de már nem fárasztom velük magam…) Ezek után ezen az ominózus hétfőn (május 9.) kiderült, hogy minden külföldi diáknak, akinek voltak órái az angol tanszéken, a félév folyamán kellett járnia egy speciális szemináriumra a saját órája mellett. Na, hát én erről nem tudtam… Ne aggódjon senki: a kétségbeesés ezred másodperc alatt futott végig rajtam, utána teljes hidegvérrel terveztem meg hogyan fogok szembeszállni ezzel az egyértelműen ellenem kiépített rendszerrel. Ha egy mezei, helyi diáknak adnak jegyet úgy, hogy nem járt különböző kiegészítő kurzusokra, akkor ebben az esetben meglovagolom az „egyenlő bánásmódot mindenkinek!” jelmondatot, és elintézem, hogy gyorsan megfeledkezzenek eme egyértelműen sajnálatos kis málőrről. Így a dolgozatom már valahol a több száz másik esszé között pihen. Utólag amúgy elméláztam azon, vajon hol rekedhetett meg az információ még februárban, hogy nekem be kellene járnom egy plusz órára is, mert sehol az égvilágon nincs feltüntetve, és ez egészen biztos. Válasz nincs. Mindenesetre elhatároztam, hogy óriás betűkkel írom majd ki a nevem az otthoni Erasmus iroda felára, hogy aki jön Cardiffba a következő években, azt fel tudjam vértezni ilyen és hasonló jellegű praktikus információkkal.
Mindezek után nem is csodálkozom, hogy a további küzdelmeim is az angol tanszékre korlátozódnak. Van ugyanis egy formanyomtatvány, amit ki kell töltenem az itt kapott jegyeimmel, itt aláíratni egy fontos emberrel és a hazaérkezésem után ezt értelem szerűen oda kell adnom az otthoni egyetemnek. Csakhogy a cardiffi egyetem rém körültekintő ám: nem elég, hogy a saját tanárom leosztályoz, hanem két (!!!) másik professzor ellenőrzi, hogy tényleg megfelelő jegyet adott-e nekem az oktatóm és biztos nem elfogult (se negatív, sem pozitív irányban) és biztos nem követett el egyéb hibákat a vizsgadolgozat javítása közben. Ezért a jegyeket június 22. előtt semmi esetre sem tudják nekem megmondani. Nem hatotta meg őket az sem, hogy 8-án repülök haza, hogy nem elég, ha majd küldenek róla egy ímélt, és, hogy szerződésben szerepel, hogy mikorra kell nekem rendelkeznem ezekkel az adatokkal. És persze az otthoni iroda nem tudja, hogy itt ilyen a rendszer és valójában lehetetlent kér tőlem azzal, hogy eredeti papirkákkal állítsak haza. Valójában tényleg elég mérges vagyok rájuk (jelen pillanatban minden irodistára Szeged és Cardiff vonzáskörzetében), és legjobb szabadidős tevékenységemmé vált, hogy a spanyol (szintén erasmusos) lakótársaimmal szidjuk a rendszert a konyhában. Azt hiszem a félév folyamán összesen nem beszélgettem annyit a spanyolokkal, mint most, amikor a közös problémákon rágódhatunk. Akár még hálás is lehetnék a rendszernek, hogy így összehozza az embereket.
„Majd megoldódok, ne aggódj.” Stb. Hogyne. Ezzel én is tisztában vagyok. Csak mindezidáig nem sikerült megbirkóznom azzal, hogy miért az én feladatom közvetíteni a két
ország ügynöksége között? Persze szívesen megteszem –pénzért, amit havi juttatásban utalnak és fizetésnek hívják, és esetleg még adóznak is utánam. Csak az egy másik kaland lenne.
Öröm az ürömben, hogy megveregethetem a saját vállam: a kis előrelátó idejében elkezdett foglalkozni a feladataival. Felesleges energiáimat és mindezek mellett az ölembe hulló szabadidőt ajándékkeresgéléssel vezetem le, bár legszívesebben egész Cardiffot hazavinném nektek… csak úgy „mutiba”. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése