Hamvaiból feltámadó főnixmadár

  Két gyorsan elröppenő hosszú hét. Önmagában véve is ellentétes, mint a hozzá kapcsolódó érzéseim. Az előző héten volt ugyanis a Reading Week-ünk, ami azt jelenti, hogy nem kell iskolába menni, ámde mindenki otthon ülhet, olvashat és írhatja az esszéit, amiket a következő két héten kell leadni. Egy részről nagyon jó volta a szabadság, más részről nyomasztott a gondolat, hogy ezúttal tényleg bizonyítanom kell; képes vagyok-e megállni a helyem ezen az egyetemen? Sokat nyomnak a latba ezek a beadandók, mert ezeknek a jegyeiből, illetve az év végi megmérettetés eredményeiből áll majd a végleges osztályzat. Ha jól számolom az első három napom a tökéletes szenvedéssel telt: „megállíthatatlan vagyok, csak kezdenék már neki” –tudom magamról, hisz nagyon tetszett a témám: Teremtéstörténet –a természettudományok által felvázolt, illetve a Bibliában ábrázolt kép –vajon a tudomány és a teológia (igen, tudom, a teológiai is tudomány, még mielőtt bárkiben is felbuzdulna a vér: az egyszerűség kedvéért fogalmazom meg ilyen pontatlanul. És elismerem: a pontatlanságra soha nincs mentség. Mea culpa!) örökké egymás torkát fogják harapni, mindkettő a saját igazát bizonygatva –kreáció elmélet, vagy evolucionizmus? De elkezdeni szörnyen nehéz volt. Legszívesebben odamentem volna a tanárhoz, hogy higgye el, hogy vannak gondolataim a témában, de a Jóistennek sem akarnak manifesztálódni –csak, hogy stílusos legyek. Aztán szerdán az üres word dokumentum elé kényszerítettem magam; 3000szó. Ez volt az elvárás. Ezért aztán elvesztem, eltűntem, kizártam magam a világból pár napra. Rémesen nehéz volt összezutykolni a szakirodalmat, amiket nem mellesleg alapból rémesen nehéz volt értelmeznem. Nyögvenyelősen ment és én türelmetlen voltam. Viszont, miután megszületett pár konkrét gondolatom, utána már jobban élveztem. A szakdolgozatom írásánál is szerettem azt a fázist, amikor volt már sok-sok cédulám, elárasztottam vele a szobát, és, mint egy puzzle-t – kiraktam a megfejtést. Nem utolsó sorban plusz motivációnak beiktattam, hogy elmegyek a tescoba, ha végeztem –vészesen fogyott minden ételem, meggyászoltam az utolsó tea filtert az utolsó kanál mézzel. De nem engedhettem a huszonegyből –ha felállok, többet nem fogok tudni visszaülni a dolgozatom elé. Később megtudtam, hogy Réka és barátja meg tudnak látogatni fél napra vasárnap (Wales egy másik városát látogatták a hosszú hétvégén –bocs, hogy Rólad írok, ha zavar szólj, és megsemmisítem…), ami az utolsó lendületen sokat dobott. Szombatra végül elkészült A mű. Elküldtem gyorsan az én zseni unokanővéremnek lektorálás céljából, ami jócskán szükséges volt, mert az angol nyelvtan körülbelül akkora ellenségem, mint hét éves koromban a magyar…némi reményre ad okot, hogy azóta egész látványosan fejlődtem magyarból.

Szóval, mint valami mini-megváltásra, úgy készültem arra, hogy kiszabaduljak önkéntes börtönömből. Igazi tavaszi verőfényes napsütéssel ajándékoztak meg az Égiek, a boltban eltöltött másfél óra pedig egy időre feledtette velem a kötelességeket. Kitaláltam mit főzök Rékáéknak, találtam tepsit nem egészen egy fontért (!!!), sőt még cipőt is a kis lukas téli helyett –hurrá!. Aztán a kasszánál kiderült, hogy nincs pénz a kártyámon. Meglepődés, értetlenkedés, hitetlenkedés, felháborodás, kétségbe esés, bánat –azt hiszem ez volt a sorrend. Szégyenkezve, hogy a kis csóró magyarnak arra sem telik, hogy a szükségeseket megvegye, kipakoltam a cuccaim a vevőszolgálat pultjára, majd a teát meg a zsömlét elhoztam –Rékáéknak másnapra. Nyűglődéssel egybekötött kiábrándulás az életből –totálisan legalizált depi és hiszti. Bár elég kiábrándító úgy, ha csak saját magának kántálja az ember. Aztán hazaértem, és mint, aki beült a bódhi-fa alá, úgy világosodtam meg: van pénzem –csak a másik számlámon!!! –ugye-ugye, az élelmes briteknek két számlaszámuk van, az egyiken AZ összeg, a másikon a zsebpénz. Hát én elfelejtettem utalni magamnak zsebpénzt…íme, az emberi hülyeség. Ellenben megkönnyebbültem és visszavontam minden addigi a szerencsétlen magyarokra és a világra tett ellenszenves megjegyzésemet. Hétfőn, miután leadtam a dolgozatom, visszamentem a tescoba, és elhoztam mindent, ami a kis háztartásomhoz nélkülözhetetlen. Teljesen megkönnyebbülve, a szabadságtól, hogy most már nem csak kész az esszém, hanem a helyén –a tanárnál, mint ahogy a pénzem is a helyén: a rendes számlámon. Azt hiszem az élet egy ugrálóasztalhoz hasonlít. Mikor az ember az ugrásból vissza érkezik, lenyomódik és a gravitáció totális hatásával feszíti a vásznat –hogy aztán lendületet véve repülhessen az ég felé. És hál’Istennek az erőhatások kiegyenlítettek: se túl mélyre, se túl magasra nem enged a fizika.

Vasárnap egyébként elmondhatatlanul jó volt Réka és István látogatása –egy csepp otthon, egy kis magyar fecsej „fész tu fész”. Az összeköttetés megszületett az otthon és az itt között –most már, ha most rögtön haza kéne mennem, már nem érezném, hogy csak álmodtam az itt töltött pár hetet, mert ők is bizonyítják, hogy ez kérem szépen a kőkemény valóság: itt vagyok egy másik világban, ahol küzdök a kötelességeimmel és élvezem az pillanatnyi repülést. J