GO GLOBAL

Kalandra fel! Elvégre is mi másért van itt az egyszeri erasmusos hallgató, minthogy szélesítse a világról alkotott képét? Így történt, hogy újdonsült olasz barátnéimmel elkeveredtünk az Egyetemi Nemzetközi Hét záró rendezvényére. Bár volt belépődíj, cserébe viszont olyan ételeket kóstolhattunk, amiket nem tudom, mikor fogok újra… A rendezvény célja az volt, hogy megmutassa milyen színes a hallgatók köre, a világ mely tájairól képviselteti magát a leendő értelmiség. Az este első felében gasztronómiai körutazást tehettünk: én pakisztáni, kenyai, nigériai, iráni és zsidó ételeket kóstoltam. Ezek általában csak kis falatkák voltak, szóval ne kérdezzetek a különleges étkezési szokásokról, mert csak odamentünk és bekaptunk egy-egy falat husit… persze a pult túloldalán az adott ország diákjai magyarázták mit is eszem éppen. A legjobban a pakisztáni ízlett: leginkább a leveles tésztához tudnám hasonlítani azt a háromszög alakú kis táskát, amibe csípős (paradicsomos?) darált hús volt töltve. Kicsit a makaróni szószra emlékeztetett, de mikor ezt az ötletemet megosztottam újdonsült olaszkáimmal, azt hiszem némiképp zokon vették. Fantasztikus felfedezésem, hogy az iráni sütinek pontosan olyan volt az állaga és jellege, mint a csörögefánknak. Abból azt hiszem kicsit bezabbantottam… A legkevésbé pedig a nigériai kóstoló ízlett, pedig ők igazán kitettek magukért, legalább öt féle dolgot készítettek. Kíváncsi vagyok, hogy az otthoni nagy sültkrumpli-rajongótábor mit szólna ahhoz az édes sült krumplihoz, amit nem kizárt, hogy egy edényben sütöttek a medvecukorral…(sütöttek volna, amennyiben ismernék a medvecukrot és amennyiben azt sütni kellene…) Többek között egy őzgerinc-formában készített narancsságra (mondanám, hogy pirospaprika színű, de az annyira nem passzol, mert teljesen más ízvilágot képviselt) színű ételköltemény keltette fel az érdeklődésemet. Kértem belőle egy szeletet, főleg, mert a nigériai srác azt mondta, hogy ezek zöldségek, csak meg van valamivel keményítve, hogy egyben megálljon. Attól félek, hogy rosszul mesélte el mit eszem, mert ez a zöldség bizony hal ízű volt és olyan állagú, mint a hájas rész a hús oldalán (= mócsing…). Be kell vallanom, kiütéssel legyőzött; nem tudtam megenni. A sor végén volt egy pult az USA-nak is. Szép színes kis zacsik voltak kitéve a pattogatott kukorica mellé, és már majdnem megörültem az ingyen cukorkának, akkor villámcsapás szerűen meg kellett világosodnom: ezek bizony óvszerek. Hadd ne mondjak semmit, mert az élmény magáért beszélt, azon kívül megfogadtam, hogy nem általánosítok.

Miután ilyen formában kikészítettük az ízlelőbimbóinkat és elkavarodtunk a legmókásabb akcentusok tömegében, leülhettünk: kezdődött a színpadi show. Ezúttal nem csak ízelítőt adok a repertoárból, hanem leírok mindent, mert a jövő(m)ben ezek a sorok fogják életben tartani az emlékezés lángjait. Akinek sok, az ugorjon a következő bekezdéshez. Tehát a röpke három órás előadás műsora (már amiket felkonferáltak): malájziai illetve indiai néptánccal kezdődött az este, aztán indiai romantikus popot énekelt egy srác (szuper volt, nálam ő nyert J), egyre modernebb vizekre evezve hallhattunk funkyt, indiai rappet és discot népi ruhában illetve keleti ruhák divatbemutatója zárta az első részt. A szünet után pedig teljesen elmerültünk a 21. században: free style, modern tánc, rúdtánc jazzbalettel keverve, az egyetemi „nemzetek közötti foci” díjátadója, musical részlet. Illetve legalább öt modern/disco tánccsoport volt, amiket a végén már nem követtem, mert bár türelmes ember vagyok, de jóból is megárt a sok.

Tehát amint látjátok a népi, nemzeti hagyományok sok esetben keveredtek a modern stílusokkal. Szerintem ez nagyon érdekes folyamat a világban! Nyilvánvaló, hogy mindegyik kultúra teljesen sajátos hagyományokat alakít ki, amik annyira egyediek, hogy talán kár is összehasonlítani egyiket a másikkal, mert mindegyik egy-egy külön világot képvisel. Azonban a modern irányzatok egy alapra helyezik ezt a sokféle stílust. Egy részről mindegyik nemzet képes a dalait szintetizátorral vegyíteni, és úgy tűnik, van is rá igény. Mintha a fiatalok nem tudnának, vagy nem is akarnának választani: a hagyományokat, vagy a populáris modern kultúrát képviseljék. Így inkább egymáshoz szelídítik a kettőt. Viszont, ha a maláj és az indiai énekek alá ugyanazt a gépzenét keverik, jelentősen közeledik egymáshoz a kettő. Egyszerűen hasonló érzéseket és gondolatokat ébreszt az emberben mindkét zene. Más részről a teljesen modern számokban mindenféle náció képviseltette magát Afrikától Kanadáig, Japántól a bolgárokig. Miközben néztem ezt a színes kavalkádot két irányból közelítettem meg a kérdést: a néphagyományt feltunningolják, hogy könnyebben befogadható legyen, illetve ugyanazért a három populáris akkordért őrjöng a földkerekség összes tinije. Végül egyetlen gondolat motoszkált a fejemben: Talán a populáris zene az, ami a nemzeti különbségeket felülírva összeköti a világ fiataljait, korra, nemre és bőrszínre való tekintet nélkül.  A világ végérvényesen összezsugorodott: a pop-testvériség korszakát éljük.